we were born to die -

YunJae
angst

Emlékfoszlányok lengtek a levegőben. Az eső savként marta szét a boldog múltképeket. Már nem volt mi fájjon, nem maradt semmi, csak a hatalmas űr, és az elkeseredett vágyakozás. Az érzések könnycseppekbe zárva folytak le az arcán, ahogy ott állt a kőkorláton, a háborgó folyó rémisztő mélységével a lábai alatt. A szél mintha a fájdalmas tényeket vágta volna az arcába újra meg újra, hogy aztán fagyott érintésként simogasson végig a gerince ívén.

Hogyan jutott idáig? Hogyan romlott el minden? Mikor , miért? Miért lett az apró kis civakodásokból végül ez? Magában azért fohászkodott, még az utolsó elkeseredett pillanatokban is, hogy hadd csináljon vissza mindent, hadd kezdje az egészet elölről, és akkor majd nem hibázik annyit. Meg volt győződve róla, hogy a kegyetlen önzősége miatt történt minden. Hát most nem lesz sem önző, sem kegyetlen. Mutatnia kellett volna minden percben a szeretetét. Nem sanyargatnia, nem tesztelnie, ölelnie, ahelyett hogy sokadjára belemart volna annak az embernek a szívébe, akit a világon mindennél jobban szeretett.
De ezt már nem lehet jóvá tenni. A világ.. mindenki... Yunho.. majd boldogabb lesz nélküle.

A fagyos szél kísértetiesen süvített el a füle mellett, kibillentve amúgy is bizonytalan egyensúlyából. Még nem. Kapaszkodott a reménybe, a reménybe, ami már réges-régen halott volt, de lelkének utolsó darabkái nem eresztették. A reményt; hogy még visszajön. Még mindig visszatalálhat, riadtságtól terhes hangon rákiálthat, hogy azonnal másszon le onnan, és látva, hogy nem mozdul, féltőn a karjaiba zárhatná, és leemelhetné a halál párkányáról.
De ez nem fog megtörténni. Összébb húzta magán a kabátot, ahogy a hideg lassan csontjaiba kúszott. Aztán keserűen, fájdalomtól csilingelően felnevetett. Kinevette magát.

Azon az estén.. más volt minden. A hideg másként csípte az arcukat, az éjszaka árnyai nem óvták lépteiket, még a Hold fénye is másképp ragyogott a városra. Azon az estén.. minden halálítéletet kapott.
A szitokszavak ezúttal nem vesztek a univerzum elnéző mélységébe, egyenesen egymás sebzett szívének legbelsejébe szánták őket. És a nyilak célba találtak.
A porcelán csattanása a falon, a zokogásba torkollt üvöltések, mind repedtebbé tették annak a világnak az érzékeny burkát, ami őket jelentette.
Nem akkor jelentek meg az első hajszálrepedések, problémák mindig jelen voltak, de sosem gondolták volna, hogy azok a jelentéktelen kis hegek, amiket sosem vettek észre boldogságukban, egyszer majd behálózzák az üveggömböt,amiben éltek.
Azon az elkeseredett éjszakán.. az első pofon csattanása törte össze a legféltettebb kincsüket, és onnan, már nem volt megállás.

Az autók eszeveszett dudálása rántotta ki az emlékeiből, s hirtelen megtántorodott. Megijedt.
A haláltól már rég nem félt, vágyta a halált, a közömbös sötétet, a nemlét bódító nyugodtságát. Csak szerette volna még egyszer, utoljára végiggondolni az életét, a megtett utat, amin minden erejével harcolt egy szertefoszló jövőért, egy hamis illúzióért.

Ismeritek az érzést, nem? Mikor elvakultan kapaszkodsz valamibe, ami már régen széthullott, ami már réges-régen nem létezik, de te mégis foggal-körömmel véded, és harcolsz érte. Aztán hirtelen rádöbbensz, hogy minden, ami a világot jelentette homokként pergett ki az ujjaid közül, úgy hogy észre sem vetted. Homokként, porként; már sosem tudod összerakni. És a felismerés téged is összezúz, kegyetlen gyilkosként fojtva meg.

A sötét mélység egyre hívogatóbbá vált, s tett egy lépést előre. Meg kell tenned, mondogatta magának, mit kezdenél az életeddel?
Széthullott. Ő.. nincs már többé, nem jön vissza hozzád. Az arcán újabb könnyeket terelt más irányba a zúgó szél. Nincs miért maradnod. A szíved önhibádból összezúzva fekszik a lábai előtt, mit tehetnél még?
Nem tudott választ adni magának. A fagyosságra gondolt, ami majd körbeöleli a testét. A kegyetlen ölelésre, amibe majd örökre beleveszik - a halál gondolata minden másodperccel egyre kecsegtetőbbnek tűnt, az ideje pedig fogyott. A múlt ott lihegett a nyakában, kacagva kiáltva a fülébe, hogy ezek az idők sosem lesznek már az övé.

Tudták, mindvégig, hogy eljön majd a pillanat, ahonnan kezdve az egész már nem ötükről, hanem csak kettejükről fog szólni. Hogy lesz majd idő, mikor ott állnak mindennek a végén, döntésre kényszerülve, és rajtuk áll majd minden; a világ amit felépítettek csak azon fog múlni, hogy tovább fogják-e egymás kezét, vagy elengedik.
Elengedték. De a vörös fonallal, ami összeköti őket nem számoltak. Ahogy zuhantak egyre távolabbra egymástól, a húr kettejük közt annál jobban feszült, ők pedig belegabalyodva fuldokoltak a másik bilincsétől.

Vége kell legyen. El kell engednie őt. A saját életének már mindegy, legalább Yunhonak adja meg az esélyt a boldogságra.
A világ elkezdett szétesni körülötte. Az ég mintha megrepedt volna, s a vörös fény, amit hirtelen maga előtt látott, ahogy beteríti a mennyboltot, mintha saját zilált elméjét festette volna elé. Kristályosodni kezdett a látása, a légzése felgyorsult. A fülében fájdalmas dobbanásokkal lüktetett a szíve. A fények összemosódtak, nem voltak többé körvonalak, minden elfolyt, homályos fénytócsákká. Remegett.
A neonfényű éjszakában egy rendőrautó szirénája sikoltott fel. Jaejoong elmosolyodott, s tett még egy, utolsó lépést... a semmibe.

A szél édes parfümjének illatát kapta fel, s röpítette szerte a városon.

Egy ember, aki az életéért rohant a fagyos járdaköveken, most zokogva csuklott össze.