Jaejoong kísért, Yunho pedig bűnhődik, de melyikük halott igazából?
Itt ülök melletted órák óta, és csak nézlek. Nézem a rázkódó vállaid, a könnyes arcod, a százfelé álló, kusza és kócos hajadat. Hallgatom ahogy zokogsz. Nem tudok neked segíteni. Körülötted minden fásult, a kétségbeesett fuldoklásod hangja élesen verődik vissza a fehérre mázolt falakról. Sötét van, a függönyök elhúzva, por ül mindenen. Még rajtad is, sötét árnyékok pora, akik körbevesznek.
Egyedül vagy, és nem értem, hogy miért. Hogy hogyan történhet meg ez. Miért nem vigyáz rád senki? Most, mikor a legnagyobb szükséged lenne rá? Mikor egyetlen egyszer az életedben szükséged lenne valakire ahhoz, hogy talpra állj? Miért hagyják magára azt az ember, aki mindig óvta, vigyázta, szerette őket? Hol a családod? A családunk?
Oldalra tekintek, innen pont Changmin szobájára látok. Az ajtó tárva-nyitva, a szoba üres és rideg; mintha senki nem lakná már hosszú évek óta. Sehol egy ledobott ing, egy ottfelejtett pohár. Egy személyes tárgy sincs elől. Hol vagy a bátyád mellől, Changmin?
Ha akarnám, megtalálnám őt; nem telne semmibe.. De nem akarok mozdulni mellőled.
Te nem tudod, hogy itt vagyok, nem érzed az érintésem az arcodon, ahogy megpróbálom letörölni a könnyeidet.
A csillogó, vágott kristályüveg üresen áll előtted az asztalon, megtörik rajta az éles konyhai lámpából áradó, szúró fény. A pohárban szüntelen remeg az a néhány korty, ami még a liternyi, erős whiskyből maradt. Remegsz te is, rázkódik az egész tested.
A kezeidre nézek, a vékony ujjaidra, a mindig szépen ápolt körmeidre. A jobb kezeddel az asztallapot szorítod, az ujjbegyeid fehérek, a másik kezeddel a saját hajadba tépsz.
Ne bántsd magad, Yunho. Nem te vagy a hibás, te semmiről sem tehetsz. Nem tudtad volna megakadályozni, ami történt, sem akkor, ha előbb jössz, sem ha jobban figyelsz. Senki nem számított erre, és tudod, ez így van jól. Ha előre tudtuk volna, minden napunkat a jeges rettegés itatta volna át, s még ennyi sem maradt volna nekünk egymásból. Te sem erre akarnál emlékezni.
Hirtelen felém fordítod a fejed, befókuszálsz, mintha látnál. A szemeid vörösek és duzzadtak, az arcod nedves a rengeteg sírástól. A tekinteted üres és fénytelen, a tartásod erőtlen és megtört. Nem látom azt az embert, aki valaha bármit meg tudott oldani. Aki mindenki helyett volt erős. Miattam vesztetted el önmagad.
Miért hagyják, hogy így összetörj? Miért nincs itt Yoochun, a határozott, ellentmondást nem tűrő, érett férfi Yoochun, hogy kirángasson ebből a siralmas gyászbarlangból?
És Junsu? Hol van Junsu, mindenki Junsuja, aki a támaszod, ha arra van szükséged, akinek az ölelésében a hatalmas szívéhez bújhatsz a világ elől, aki ha kell, a legrosszabb időkben is megnevettet? Miért nincsen veled ő sem?
Határozott voltál. Azt mondtad, jól vagy, hogy már minden rendben, nem kell vigyázniuk rád; és valljuk be, neked senki sem mer ellentmondani. Hogy az élet megy tovább, hogy tovább fogsz lépni ezen, csak még egy kis időre van szükséged, majd össszeszeded magad teljesen. Megköszönted Changminnak, hogy szünetet, időt könyörgött neked a pihenésre, csak amíg már nem zokogod magad lázasra minden egyes fénytelen és reménytelen éjszakán, hogy helyetted is próbált helytállni. Hálás voltál, őszintén az voltál. Tudod, hogy Changmin ismer?
Másnap visszafogott mosollyal jelentél
meg, hogy újra végezhesd a munkádat; kedves biccentéssel
fogadtad a szeretetteljes hátsimításokat, és mindenkinek azt
mondtad, hogy már sokkal jobban vagy.
De nem vagy jól, és mégis magadra hagytak, mind, egytől egyig.
Még mindig felém nézel, és meg szeretnélek csókolni.
De nem tehetem.
Volt, mikor azt hittem, tudod, hogy veled maradtam, hogy nem tudtam eltűnni ebből a világból. Mikor megpróbáltam hozzád érni, beszélni veled... De te vak és süket vagy rám, én pedig nem tudlak segíteni. A gyászodban ragadtam, pedig azt hittem megváltás lesz a halál.
Nem tudok befolyással lenni rád, az érzéseidre, nem tudom azt parancsolni, hogy felejts el. Felejts el engem, az éveinket, a megvívott harcainkat, és az átszeretkezett éjszakáinkat.
De a fejedbe látok. És tudod, ahhoz nem kell halottnak lennem, hogy tudjam, mi van benned.
Halott. Milyen durva szó, nem? Te sem bírod hallani.
Ott álltál a holttestem felett és a füledre szorítottad a kezeidet. Azt mondogattad, a végtelenségig, hogy 'Nem, nem, nem!', én pedig melletted voltam végig, és a hátad simítottam, mintha még mindig éreznél.
Meg akartam kérni Changmint, hogy ne mondja ki többször azt a szót, mert nem tudod elviselni.
Sírni akartam, és meglepődtem, hogy képes vagyok könnyezni.
Azt hittem, megszakad a szívem, pedig már nem lüktet bennem. Reggelig szorítottad az élettelen, hideg kezemet, és kértél, hogy ne menjek, imádkoztál, hogy hadd ne legyen ez a valóság, könyörögtél, hogy ébredjek fel.
Melletted ültem, és szüntelen azt mantráztam, mint egy varázsigét, hogy engedj el, hagyj menni. Nem hallhattad, és nem érthetted.
Néha megfogom a kezedet. Mögéd fekszem, a hátadhoz simulok és megcsókolom a tarkód. Te nem érzel engem, de én érezlek téged. A bársonyos bőröd, a meleg tenyered, a sós könnyeid, amiket az én párnámra hullajtasz.
Mikor felemeled a kezed a sötétben, néha még mindig azt hiszem, hogy felém nyúlsz, hogy engem akarsz megsimogatni. Azt hiszem, látsz, de végül csak a hűvös takaród öleled magadhoz. Ijesztő, ahogy átnyúlsz rajtam, hogy magadhoz szoríthasd.
- Annyira hiányzol, Jaejoong – felzokogsz, utánam sírsz és vágyakozol, pedig én itt vagyok veled. Soha nem hagylak magadra. A szívem cafatokra szakad abban a halott testben. - Gyere vissza hozzám!
A hangod elfúló nyüszítés, valószínűtlen nyöszörgés a torkodat fojtogató fájdalomban.
- Itt vagyok, szerelmem – közelebb húzódom hozzád, és átkarollak. A válladra hajtom a fejed, és megcsókolom a nyakad. Nem érzel.
A kék pulóveremet tartod a kezedben, aminek a bő, prémes kapucniját mindig a fejemre húztad. Mindig azt mondtad; „Annyira édes vagy!”, ahogy kilestem a a hatalmas csuklya takarásából és rád mosolyogtam, aztán megcsókoltál.
Ott álltunk a Tokyo Dome hatalmas, álomszerű színpadán, a koncertünk előtt pár órával. A kezeiddel a hátam simogattad a pulcsi vastag gyapjú anyaga alatt, azt kérdezted; „Nem szúr?”. Kis, csillogó flitterek vannak az anyagba varrva; igazából rettenetesen szúrt, de sokszor hordtam, mert szeretted rajtam látni.
A táskádban volt, amit a kocsiban hagytál, végig a temetés alatt.
Rengeteg síró, de ezegyszer tiszteletteljes és csendes rajongó ácsorgott és görnyedezett a belvárosi temető hatalmas, cikornyás kapui előtt, te pedig egyáltalán nem akartál elrejtőzni; holott megtiltották neked, hogy ott légy.
Elegáns voltál, és gyönyörű. Senki nem mert hozzád szólni, még a végtelenül tolakodó és intoleráns, agresszív sajtósok sem. Mindenki részvéttel nézett rád, néma tisztelettel a tekintetükben, te pedig rezzenéstelen maradtál.
Feszes háttal álltál a koporsó mellé, egy szál vörös rózsával a kezedben. Mindenki más szánalmasnak, hamisnak, hazugnak és undorítónak festett melletted a hatalmas, illatozó, fehér koszorúikkal, elmosódott festéktől mocskos könnyeikkel. A családomon, és az egykori csapatunk másik három tagján, és néhány jó baráton kívül csupa képmutató, és hazug ember hemzsegett ott. Utáltad, hogy ott vannak, ahogy én is.
A koporsó zárva, volt, és én hálás voltam érte, mert így nem a szoborszerű, rideg, krétafehér és merev arcom, és méregdrága öltönybe bújtatott, élettelen testem az utolsó emléked rólam.
Te nem akartad, hogy így eltemessenek, de nem volt beleszólásod. Azt mondtad; „Szerelmes volt Szöulba, a része akarna maradni”. Azt akartad, hamvasszanak el, és én reménykedtem, hogy a te ujjaid engednek majd el a szélben.. de már az is kész csoda volt, hogy rá tudtad venni a családomat, hogy a szülőfalum helyett Szöulban kísérjenek végső utamra.
Undorodtál a gondolattól, hogy a testem enyészetnek indul, hogy hamarosan bekebelez, és elnyel a természet. Arra gondtál; „Annyira gyönyörű”, én pedig ordítani akartam. Ott álltam melletted egész végig, a ceremónia alatt, és akkor is maradtam, mikor már besötétedett, s kiürült a temető. A gyönyörű, fehér márványlépcsőkre rogytál, és meredten nézted a hófehér sírkőbe vésett, aranyra festett nevemet. „Halott” - ez visszhangzott a fejedben, de nem bírtad volna kimondani, ugyanúgy, ahogy hallani sem. Neked nem voltam halott, ahogy azóta sem tudod elfogadni. Mégis, órákig zokogtál a síromra borulva, könyörögve, hogy maradjak veled. Maradtam. És most már nem is tennék másképp. Vigyázni fogok rád.
A családunk, a fivéreid, a gyermekeid, a fiaink, a barátaid; mind magadra hagytak ebben a fullasztó, mocskosfekete masszában, mert nem hagytad, hogy segítsenek rajtad.
Burkot építettél magad köré, áthatolhatatlan üveggömben élsz, amibe mindkettőnket bezártál, és a kulcsot mélyen eltemetted magadban.
Hozzáférhetetlen és megközelíthetetlen lettél, az emlékek fojtogatnak, és nincs, aki megmentsen.
Lelököd az üveget az asztalról, meg se rezzensz, ahogy az éles csattanással millió darabra törik a járólapon. Csak meredten nézed a csillogó üvegdarabokat, reményvesztetten bámulod a padlót mindenfelé beterítő, éles kis szilánkokat, és végeláthatatlanul könnyezel.
Szúr a mellkasod, és reszelősen felsóhajtasz.
- Kérlek, Jaejoong...
De nem vagy jól, és mégis magadra hagytak, mind, egytől egyig.
Még mindig felém nézel, és meg szeretnélek csókolni.
De nem tehetem.
Volt, mikor azt hittem, tudod, hogy veled maradtam, hogy nem tudtam eltűnni ebből a világból. Mikor megpróbáltam hozzád érni, beszélni veled... De te vak és süket vagy rám, én pedig nem tudlak segíteni. A gyászodban ragadtam, pedig azt hittem megváltás lesz a halál.
Nem tudok befolyással lenni rád, az érzéseidre, nem tudom azt parancsolni, hogy felejts el. Felejts el engem, az éveinket, a megvívott harcainkat, és az átszeretkezett éjszakáinkat.
De a fejedbe látok. És tudod, ahhoz nem kell halottnak lennem, hogy tudjam, mi van benned.
Halott. Milyen durva szó, nem? Te sem bírod hallani.
Ott álltál a holttestem felett és a füledre szorítottad a kezeidet. Azt mondogattad, a végtelenségig, hogy 'Nem, nem, nem!', én pedig melletted voltam végig, és a hátad simítottam, mintha még mindig éreznél.
Meg akartam kérni Changmint, hogy ne mondja ki többször azt a szót, mert nem tudod elviselni.
Sírni akartam, és meglepődtem, hogy képes vagyok könnyezni.
Azt hittem, megszakad a szívem, pedig már nem lüktet bennem. Reggelig szorítottad az élettelen, hideg kezemet, és kértél, hogy ne menjek, imádkoztál, hogy hadd ne legyen ez a valóság, könyörögtél, hogy ébredjek fel.
Melletted ültem, és szüntelen azt mantráztam, mint egy varázsigét, hogy engedj el, hagyj menni. Nem hallhattad, és nem érthetted.
Néha megfogom a kezedet. Mögéd fekszem, a hátadhoz simulok és megcsókolom a tarkód. Te nem érzel engem, de én érezlek téged. A bársonyos bőröd, a meleg tenyered, a sós könnyeid, amiket az én párnámra hullajtasz.
Mikor felemeled a kezed a sötétben, néha még mindig azt hiszem, hogy felém nyúlsz, hogy engem akarsz megsimogatni. Azt hiszem, látsz, de végül csak a hűvös takaród öleled magadhoz. Ijesztő, ahogy átnyúlsz rajtam, hogy magadhoz szoríthasd.
- Annyira hiányzol, Jaejoong – felzokogsz, utánam sírsz és vágyakozol, pedig én itt vagyok veled. Soha nem hagylak magadra. A szívem cafatokra szakad abban a halott testben. - Gyere vissza hozzám!
A hangod elfúló nyüszítés, valószínűtlen nyöszörgés a torkodat fojtogató fájdalomban.
- Itt vagyok, szerelmem – közelebb húzódom hozzád, és átkarollak. A válladra hajtom a fejed, és megcsókolom a nyakad. Nem érzel.
A kék pulóveremet tartod a kezedben, aminek a bő, prémes kapucniját mindig a fejemre húztad. Mindig azt mondtad; „Annyira édes vagy!”, ahogy kilestem a a hatalmas csuklya takarásából és rád mosolyogtam, aztán megcsókoltál.
Ott álltunk a Tokyo Dome hatalmas, álomszerű színpadán, a koncertünk előtt pár órával. A kezeiddel a hátam simogattad a pulcsi vastag gyapjú anyaga alatt, azt kérdezted; „Nem szúr?”. Kis, csillogó flitterek vannak az anyagba varrva; igazából rettenetesen szúrt, de sokszor hordtam, mert szeretted rajtam látni.
A táskádban volt, amit a kocsiban hagytál, végig a temetés alatt.
Rengeteg síró, de ezegyszer tiszteletteljes és csendes rajongó ácsorgott és görnyedezett a belvárosi temető hatalmas, cikornyás kapui előtt, te pedig egyáltalán nem akartál elrejtőzni; holott megtiltották neked, hogy ott légy.
Elegáns voltál, és gyönyörű. Senki nem mert hozzád szólni, még a végtelenül tolakodó és intoleráns, agresszív sajtósok sem. Mindenki részvéttel nézett rád, néma tisztelettel a tekintetükben, te pedig rezzenéstelen maradtál.
Feszes háttal álltál a koporsó mellé, egy szál vörös rózsával a kezedben. Mindenki más szánalmasnak, hamisnak, hazugnak és undorítónak festett melletted a hatalmas, illatozó, fehér koszorúikkal, elmosódott festéktől mocskos könnyeikkel. A családomon, és az egykori csapatunk másik három tagján, és néhány jó baráton kívül csupa képmutató, és hazug ember hemzsegett ott. Utáltad, hogy ott vannak, ahogy én is.
A koporsó zárva, volt, és én hálás voltam érte, mert így nem a szoborszerű, rideg, krétafehér és merev arcom, és méregdrága öltönybe bújtatott, élettelen testem az utolsó emléked rólam.
Te nem akartad, hogy így eltemessenek, de nem volt beleszólásod. Azt mondtad; „Szerelmes volt Szöulba, a része akarna maradni”. Azt akartad, hamvasszanak el, és én reménykedtem, hogy a te ujjaid engednek majd el a szélben.. de már az is kész csoda volt, hogy rá tudtad venni a családomat, hogy a szülőfalum helyett Szöulban kísérjenek végső utamra.
Undorodtál a gondolattól, hogy a testem enyészetnek indul, hogy hamarosan bekebelez, és elnyel a természet. Arra gondtál; „Annyira gyönyörű”, én pedig ordítani akartam. Ott álltam melletted egész végig, a ceremónia alatt, és akkor is maradtam, mikor már besötétedett, s kiürült a temető. A gyönyörű, fehér márványlépcsőkre rogytál, és meredten nézted a hófehér sírkőbe vésett, aranyra festett nevemet. „Halott” - ez visszhangzott a fejedben, de nem bírtad volna kimondani, ugyanúgy, ahogy hallani sem. Neked nem voltam halott, ahogy azóta sem tudod elfogadni. Mégis, órákig zokogtál a síromra borulva, könyörögve, hogy maradjak veled. Maradtam. És most már nem is tennék másképp. Vigyázni fogok rád.
A családunk, a fivéreid, a gyermekeid, a fiaink, a barátaid; mind magadra hagytak ebben a fullasztó, mocskosfekete masszában, mert nem hagytad, hogy segítsenek rajtad.
Burkot építettél magad köré, áthatolhatatlan üveggömben élsz, amibe mindkettőnket bezártál, és a kulcsot mélyen eltemetted magadban.
Hozzáférhetetlen és megközelíthetetlen lettél, az emlékek fojtogatnak, és nincs, aki megmentsen.
Lelököd az üveget az asztalról, meg se rezzensz, ahogy az éles csattanással millió darabra törik a járólapon. Csak meredten nézed a csillogó üvegdarabokat, reményvesztetten bámulod a padlót mindenfelé beterítő, éles kis szilánkokat, és végeláthatatlanul könnyezel.
Szúr a mellkasod, és reszelősen felsóhajtasz.
- Kérlek, Jaejoong...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése