Szenvedj jól!

Vámpírkrónikák angst (?)
belső monológ Claudia szemszögéből
- a párizsi kiruccanás negatívja

Párizs csendje rémítő megnyugvással volt tele. Ahogy az elegáns asszonyok cipői kopogtak a köveken (sosem fogom hordani azokat a cipőket), az őket kísérő urak sétapálcáival egy ritmust verve (mind olyan hosszú, hogy a fejem fölött fogják őket marokra), ahogy az ablak alatt elhaladtukban sejtelmesen sutyorogtak; semmi sem hozhatott volna számomra meggyőzőbb bizonyosságot az elmúlásról. Láttam azon a finom bokán a megerőltetett inak fáradt rándulását, a parfümmel locsolt bőr lassú sorvadását, a vidám hangjukban az öregséget; a ráncos, vén halált.
Láttam a halált az illatos esőben, ahogy összegyűlt a besüppedt macskaköveken, láttam a néhány fában, ami Párizs parkjaiban még életben maradt; a zöld levelek a véget zizegték, álljanak bár ott évszázadokig. A balkonon hatalmas, színes porcelánvázákban álló illatos rózsák sem leheltek más illatot, csak a halálét; összetéveszthetetlen volt, minden másnál nyomasztóbb, és felszabadítóbb gondolat; hogy bár kirántottak ocsmány, tátott pofájából, ami fölé tulajdon kezével a pestis karmán lógatott, a kárhozat örök érvényű pecsétjét égették belém – és most mégis megszabadulok a fényűző pokolból.
Magam sem tudom, mi volt olyan vonzó számomra a folyamatos, lassú halál lehetőségében; hogy miért kapálóztam az illúzió után még hetven évnyi halhatatlanság után is. Az, hogy nekem nem adatott meg a nőiség kiteljesedésének csodája, a varázslata, csak a rémisztően törékeny és aprócska homokóra pergésének megszűnését jelentette – igaza volt Lestatnak, talán tényleg hálásnak kéne lennem érte. Összetörte a homokórám, és csillámporként szórta a hajamba, a testemre, hogy aztán a haláltalanság ékköveként ragyogjon rajtam; és ó, milyen büszke volt a művére! Az örök gyerek, akiből még gyökerestül téphette ki a halál megváltását, az elbomlás könyörtelen folyamatát; aki csak eszköz volt önmaga igazolására. Emlékeztető Louis-nak saját kudarcáról, beteges tréfa egy megnyomorított lélek kárára – aki aztán rögeszméjévé tette a hibáját, hiszen a lénye függött tőle, egészen attól a perctől, ahogy átöleltem a nyakát, és a megbocsáthatatlanság örökkévaló súlyát helyeztem a vállaira.

Az erkélyről bámultam a halál cicomás húsmasszáját, a ráérős sorvadás végtelen ismétlődését, a változatos színeit az érdektelenségnek, a meg nem érdemelt elmúlásnak, a meg nem nevezett szörnynek, ami minden halandó nyakában ott liheg, tévesen felcímkézve szegénységnek, éhezésnek, betegségnek, átmeneti hullámvölgynek, háborúnak, vagy művészetnek. És a nyomás a vállakon csak egyre nehezedik, és alatta elsorvad a hús, megráncosodik a bőr és megrogy a csont, míg már képtelen a lelket magában tartani; és a halál örvendez, ahogy kajánul az arcukba nevet, gúnyolva az illékony méltóságuk nemlétét.
Értem a halál mindkétszer angyalbőrbe bújtatott démont küldött, hogy fénylő hajukkal és mézes szavaikkal kaparintson meg magának; hogy engem is olyan gazdag, gazdag és groteszk szolgájává tegyen, mint amilyenek ők – de ezúttal magához szólított; rosszul végeztem hát a munkám.

Lagymatag érdeklődéssel fordultam vissza a viktoriánus pompába öltöztetett kripta felé, ahol Madeleine elmélyülten varrogatott egy csipkés kis babaruhát, és halkan dúdolt valamit, ami egy rémisztő altatódalnak hallatszott. Nekem énekled, ugye nekem, ó, drága Madeleine?
Vajon ő tudta, hogy mi vár ránk? Kétlem. Vajon őt megriasztotta a feloldozás gondolata? Vajon ő látta valaha a fenyegetést az angyalarcban, a meleg borostyán szemekben, a rezes fürtöcskékben?
Vajon látta-e bennem a fenyegetést ?

Louis ruganyos, elegáns, macskaszerű léptekkel közeledett a szűk sikátorokon keresztül; keresve az elveszett lelket, akire lecsaphat; önmagát, vagy őket igazolja? Ő azt hitte, közeledik, de valójában menekült; ő (ó, szegény drágám) még nem tudta, hogy elkésett. Pár perc a különbség, néhány utcácska csak; hogy fog rettegni, nem fogja érteni; megengedi magának majd valaha, hogy szembenézzen a valósággal?
Újra Madeleine felé pillantottam, de ő még a tekintetét sem emelte fel, soha, egyetlen pillanatra sem a kezeiről, amik közt szakértő ügyességgel az apró, fénylő gyöngyöcskékkel, és pici csipke-szalagocskákkal kivarrt ruhácskát forgatta, olyan megszállott rajongással figyelve azt, amire csak egy vámpír képes.

Nem hallotta őket. A hátsó utcán, halhatatlan csöndességgel, szinte-nem-is koppanó lépteket; a gondolataikat, amelyben a semmivel össze nem téveszthető gyilkos ösztön kért magának figyelmet újra és újra, úgy irányítva cselekedeteiket, még a hófehér, kőszerű kezeik apró mozdulatait is, amit halandó szem észre sem vehetett, ahogy koronázatlan királyuk alattomos parancsai őket; észrevétlenül, és elegánsan, a gonoszság félelmetesen intelligens meggyőződésével, ami semmitől nem tart, és semmit sem tisztel. Nem érezte a levegőben méregként terjengő, fojtó szagát az elrendelt sorsunknak, ami gyorsabban közeledett felénk, mint hogy meg tudtunk volna szökni előle. Én már nem is akartam; azon nyomban tudtam, ahogy ott a száz meg száz gyertyával kivilágított kamrájában először nézett rám, ahogy bámultunk egymásra időtlen időkig; az ő tizenhét éves gyermekarca alatt nem látszott bölcsesség, sem négyszáz év tudása, vagy kétségbeesett hajtóvadászata az igazságért; az ártatlan, pufók almácskák mögött csak a vágya sötétlett, a birtoklásra, és a meg nem másíthatatlan tény, amit ő hívott életre; nekem többé nincs helyem a halhatatlan halottak közt – minden, ami ide kötött (Ó, Louis!), most már az övé. A halállal csak egyszer lehet kompromisszumot kötni, a mi egyezségünk ideje pedig lejárt. Fekete szárnyú angyalát küldte értem.

Tudtuk akkor mindketten, és ó, milyen édes volt a fájdalom, amit Louis értetlensége felett éreztem; féltékeny szerelemmel fürkészte azokkal a kimondhatatlanul zöld szemeivel kettősünket, a két gyermeket, akiket idő előtt ragadott magához a pokol természete, megbántva és megsebezve a gondolattól, hogy – ahogy akkor gondoltam – asszonyi szívem vigaszt lel a négyszáz éves kerubban.
Armand az előre lepecsételt halotti bizonyítványomat nyújtotta át, a tekintetében megírva a végrendeletem, amelyben minden becses ingóságom ráhagytam; amelyben Louis már az ő tulajdona volt – és ő ebből nem sejtett semmit, engem pedig elnémított a tényként kezelt halálom felett érzett közömbös belenyugvás (a pokolban találkozunk, Lestat!), és a kétségbeesés kettőse. Tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit.

Louis aznap éjszaka nem szólt semmit, sem hozzám sem másokhoz – bár azt egyébként is nagyon ritkán tette; még az áldozataihoz sem intézett megnyugtató szavakat – de én csendes aljasságomban mindig szégyentelen megvetéssel kutakodtam az elméjében, mikor csak kedvem tartotta. A féltékenység szülte rémképei hamar elillantak, ahogy Armand, az újonnan felfedezett, csodás misztérium, az ő vörösbarna fürtjeivel és ábrándos, földöntúli hangjával elfelejtette Louis-val még a létezésem gondolatát is. Ezekben az áldott órákban nem kellett azzal törődnie, hogy mi lesz majd velem, mikor végleg elhagy engem cserébe Armand szerelméért, és ez volt az első alkalom, hogy nem érzett lelkifurdalást a szörnyű merénylet miatt, amit Lestat ellen elkövettünk; egyáltalán, még csak eszébe sem jutott Lestat, vagy az ok, aminek emléke elől idáig menekültünk.

Persze egy percig sem hittem el, még a szökésünk után sem, hogy sikerült a pokolba száműzni Lestatot. Képtelen butaságnak tartottam még az elképzelést is, hogy egy ilyen sötét istenséget, mint amilyen ő volt nekem, nekem, és Louis-nak, egy átlagos kés – halandók keze munkája – amivel az asszonyok a baromfiak torkát vágják el, kiolthatja a hatalmas vámpír életét, akinek sem a korát, sem a múltját nem ismertük.

Louis egy futó gondolatot, egy halvány feltevést sem pazarolt arra, még csak át sem futott a fején soha, hogy a víziói, amik attól a naptól kezdve, hogy a nagyvárosi vámpír, a reneszánsz műalkotás, a reménység csillogó megtestesülése Armandként bemutatkozott neki, egy percre sem távoztak a fejéből, nem a sajátjai, vagy hogy az elemi erő, ami nap nap után jobban vonzotta hozzá, és ami egyre messzebbre taszította tőlem, nem csak a saját megbabonázott szívéből táplálkozott. Én persze tudtam, hogy ezeket a látomásokat az a babaarcú szörnyeteg hintette el az elméjében, hogy addig ingerelje velük, amíg Louis végül saját vágyálmait szövi közéjük, és elhagy engem a titkokért, amiket Armand tartogat a számára. Először azt gondoltam, ugyanolyan rabja, és alázatos szolgájává lesz majd, mint amilyen Lestaté volt, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lenne ennek, de aztán a felismerés keserű, örömtelen örömöt hozott számomra; ennek a vámpírnak Louis éppolyan csoda, mint amilyennek Louis látta őt.

Néha éreztem a féltékenységnek egy halvány árnyékát magamban, amiért ez a sokszáz éves, rémisztő keveréke a mennybéli angyaloknak és a sátánnak, nem engem tüntetett ki mindig lankadatlan figyelmével. Néha emésztő dühöt és bánatot éreztem amiatt, hogy nem engem talál érdemesnek a történeteire, és a halhatatlanságban eltöltött hosszú éveinek meséire, a dolgokra amiket látott, és a rejtelmes talányokra, amiket hallott. A vámpírok és halandók szerelmének regéire, amit elnyert, az évek, évtizedek láncolatára az ő folyamatos tudatában (nem tudsz te semmit, hazugabb vagy, mint a hazajáró szellemek, kevesebb mint a fiatal értelmiségiek borgőzös agyában fogant teória – nem tudsz te semmit, nem is létezel). Ezek az alkalmak ritkák voltak, de intenzívek; és a hosszú, keserű, értetlen vérkönnyeket fakasztó gondolatmenetek vége mind ugyanazt sírta; nem Armand figyelmét akarom, hanem az én Louis-mét, az apámét, a társamét, a szeretőmét, akit egyetlen rémségesen szoborszerű mosolyával a karjaiba csalt.

Felismerésemnek és szomorú, reménytelen belenyugvásomnak eszem ágában sem volt jelét adni; eleinte közömbösséggel és rideg sértettséggel, aztán sírással és zsarolással harcoltam Louis figyelméért minden éjjel, mikor viasztól, és rózsaolajtól illatosan visszatért; kimondatlan reményekkel, és addig ismeretlen lelkesedéssel a szemében. Úgy igyekezett megnyugvást adni az ölelésével, hogy közben azt kívánta, bár ne találnék többé vigaszt az ő karjai közt.
Ezzel együtt élőbbnek látszott, mint valaha. Egy szót sem szóltam Armand sötét varázslatáról, pedig hallottam a hangját, mikor a fejemmel az ölében azért fohászkodott, hogy biztonságban otthagyhasson a Színház vámpírjai közt.

Louis nem a bizonyosságra várt, nem a lehetőségre, hogy megbízható kompániát találjon nekem a sötét évszázadokon át tartó barangoláshoz; Louis-nak ebben nem volt szava. Armand volt a mindenható mágus, aki keze egyetlen intésével szabályozta maga körül a történések folyását; csak addig adta meg Louis-nak a hezitálás illúzióját, ameddig nekem időt hagyott a menekülésre.
Hörpölhettem volna még néhány kortyot az örökkévalóság poharából, utazhattam volna Madeleine-el, de nem lettem volna szabad. Csak önmagam tehetetlensége elől menekültem volna, ahogy mindig, aminek átkával soha nem tudtam megbirkózni., és amit a sors képében tetszelgő Lestat jogtalanul és önzőn mért rám.

Armand a halált utalta ki nekem jussként, és én egyetértettem vele.

Már a folyosón nyargaltak végig, mikor Madeleine felkapta a fejét. Visszasétáltam a szobába, és rámosolyogtam. Megsimogattam volna az arcát, de az ajtó abban a pillanatban vágódott ki recsegve, és nyikorogva, ahogy leszakadt a zsanérokról, mögötte pedig ott volt Santiago undorító, vigyorgó képe. Visszataszító jelenet volt, ahogy a fénylő szemű, fehér bőrű, egyenfekete hajkoronájú démonok beözönlöttek a szobába. Madeleine hátborzongató sikítása betöltötte a teret, és még tudatosítottam magamban Louis egyre közeledő jelenlétét; talán megérzett valamit, de inkább volt az a halandó szülő megérzése, mint a vámpír természetfölötti érzékenysége.

Celeste, az ősöreg, a magas, az erős, a hajamnál fogva rántott magához, és elkezdett vonszolni az ajtó felé. Louis ekkor rontott be a díszes szalonba, és egy pillanatig úgy állt ott, mint aki színházi tragédiát figyel. Mozdulatlan volt, az arcán a szokásos bűnbánó szánakozással, aztán, mint ahogy rémálomból ébred az ember, ijedt arccal ocsúdott, és Celeste-nek rontott.
A pánik csak akkor uralkodott el rajtam, mikor Santiago körme mély, hosszú vonalban felhasította Louis fehér nyakát, ahogy utána vetette magát.
Armand nem volt sehol, Louis-ból pedig ömlött az életet jelentő, természetfölötti vér. A pillanat bizonyossága szertefoszlott, és sötét, baljóslatú, reménytelen segélykiáltás rengette meg a bensőmet; valami sokkal rosszabb vár ránk – ránk, mindannyiunkra, mint amire Armand néma ígéretet tett találkozásunk első estéjén.

Rikoltoztam és sivalkodtam, amíg az elsötétített lovaskocsiban a Vámpírszínházhoz vittek minket; Madeleine egyre kétségbeesettebben vergődött és kapálózott a nőstényvámpírok gyűrűjében (boszorkányok! lelketlen mészárosok!), akik vasmarokkal tartották az ő gyenge vámpírfióka-testét. Esélyünk sem volt. Louis-ért kiáltottam, zokogtam, a rettegés eltompította minden logikus gondolatom és a sötét kőfolyosók nem engedték ki a hangom – nem is lett volna ki meghallgassa. Ketten-ketten tartották a kezeimet és a lábaimat, rúgtam, és harapni próbáltam, de ők csak nevettek rajtam, harsogva kacagtak mély, rosszindulatú hangjukon, ahogy az örök szenvedésre ítélt halandók felett kacagnak a pokol démonai. „Ő nem tehet semmiről, csak egy gyermek, egyedül az én hibám! Claudia! Hagyjátok őt, engem vigyetek! Engem vigyetek!” Nevetésük elnyomta Louis szívszorító kiáltásait, amivel a nevemet kántálta.
Egy pillanatra láttam elúszni mellettem a bálteremre nyíló kőkaput a falban, ahol az aranyozott kárpittal bevont szófákon és fotelekben üldögéltünk köztük, és ahogy kétségbeesetten kapaszkodtam a kellemetlen emlék valóságosságába, olyasmit láttam felvillanni a gyér gyertyafény háttérvilágításában, ami jobban megrémisztett, mint bármi egész addigi életemben; Lestat arca volt, Lestat egykor hibátlan, szép metszésű arca, amit most teljesen beborított a hegek pókhálószerű maszkja.
Lestat ott állt, sebzetten, villogó kék szemekkel, kifogástalan párizsi ízlésnek megfelelően öltözve, és értetlen, szabadkozó kétségbeeséssel ismételgette Louis nevét, ahogy két vámpír visszatartotta a vállánál fogva. „Csak a lányt, a lányt, a kislányt vigyétek, ő tette ezt velem! Louis nem tehet semmiről, Louis-nak haza kell jönnie velem...”
Ő jött vissza értünk, visszajött értem, hogy revansot vegyen rajtam a tetteimért. Újult erővel, fáradhatatlanul visítani és kapálózni kezdtem, ahogy a puszta, mezítelen rettegés szétfröcskölt az idegszálaimon. El sem tudtam képzelni, miféle kegyetlenséget érdemlek a rosszul végzett munkámért (bár öltelek volna meg!), a túlélési ösztönöm, amit mind megörökölünk emberi mivoltunkból, és megtartunk örökké, fülsüketítően hangos riadót vert az elmémben, ahogy a bosszúálló démon jelenléte eluralkodott a még megmaradt értelmemen is. Iszonyú volt. Arra vártam, hogy elevenen darabokra tépnek, hogy a halhatatlansággal megátkozott, megcsonkított torzómon hagyják a fejem, és egyenként elégetik a letépett végtagjaimat.

Most már látom, hogy ez a halál kegyes lett volna egy olyan megátalkodott vámpír számára, aki megkísérli meggyilkolni a saját teremtőjét – legalábbis kegyesebb lett volna, mint a fedetlen akna, ahol minden egyes percet visszafele számolva várjuk a nap halálos érintését a bőrünkön, hogy kínok közt és szenvedve porladjunk el. Semmi nem marad majd belőlem – és erről te tehetsz, Lestat. Életem nyolcvan, halhatatlan gyermekként eltöltött évét pernyeként fújja majd el a szél.

Armand azt kérdezte Louis-tól, mikor először, a megdöbbentő, szürreális, és ízléstelen előadás után, beszélgetésre invitált minket kriptaszerű hálótermébe, ahol a húsos arcú gyermekfiút dugdosta kincsként a világ elől, aki olyan olthatatlan szerelemmel nézett erre a fekete szárnyú, borostyán pillantású, gonosz kerubra, mintha Isten jóságos angyala vette volna oltalma alá; „ Azt mondod, nem volt szerelem közted, és aközött, aki téged teremtett?”
Louis olyan naiv megilletődöttséggel bámult rá, mint aki ezen még sohasem gondolkodott el. Mint akinek a felvetés is idegenszerű.
Tudnom kellett volna, hogy Lestat gőgös önzése mögé több titok van zsúfolva, mint azt bárki sejtené – tudnom kellett volna, már mikor először láttam Armandot, hogy ismeri a tetteimet. Tudnom kellett volna, abból, hogy a többi vámpírtól eltérően sosem kérdezett rá az általunk olyan féltőn rejtegetett névre; hiszen mindvégig tudta! Tudnom kellett volna abból, ahogy az összes többi fajtánkbeli néma megadással hajtott fejet a parancsai előtt.
Louis révedten megrázta a fejét; csalódottan és tanácstalanul; „Azt hiszem, szeretett, egy olyan formában, amint az önzése sosem engedett láttatni. A te Mestered szerelemből tett azzá, ami vagy?”
Armand mindent elsöprő, lehengerlő szerelemről mesélt, olyanról, „ami nem engedte, hogy végignézze amint megöregszem, és meghalok”.
Látnom kellett volna az összefüggések ezen bonyolult, és finom, messzemenően logikus hálóját, ami a filozófusokat igazolja, akiknek köteteit Louis annyiszor bújta elszánt fáradhatatlansággal; minden, mindennel kapcsolatban áll. (A halált régi ismerősként üdvözlöm majd, titeket pedig kárhozatra ítéllek; égjetek hát itt, még a pokolból is kivetetten, örökre!)
A gonosz tetteim, és a gonosz dolgok, amiket érdemlek.

Armand körmének karistolása a fedetlen akna aprócska faajtaján, és a suttogó, álmatag hangja;
- Louisért.