{az ellen/pont a hullacsend }

[ a címet az Oroszlánkirály 2, Száll egy sötét dal c. betétdalából kölcsönöztem. igenkomolyan]

átírtam a hobbit végét bocsánat (sorrynotsorry)
nem annyira angst, mint általában
barduil ? (csak nagyon árnyaltan)
nem, nem lesz happy end. soha. képtelen vagyok rá.
♬

Végignéztem, ahogy egyszerű halászokból, és parasztemberekből csinál hős-csatákat vívó harcost; mindből, egytől egyig, hogy akiknek hangos szavát nem hallotta még élő ember, hallja most a holt is. Vasvillát adott a kezükbe, és acélkarddá változtatta szavakkal és bátorsággal, az érdes, munkától és küszködéstől felhorzsolt kezeinek érintésével, és a félelmet könnyező szemekben elszántsággá bűvölte a megtört fényt.

Elnéztem, ahogy ott állt a táborhelyet jelző sátramban, a vásznon átvilágító gyászos napsugarak aranyba vonták az arcát, és arra gondoltam, hogy királyok közt volna a helye. Hogy igazából neki kéne trónon ülnie, és nem nekem, hogy az ezerévek tapasztalata a szavaimban mit sem ér az ő szónoklataihoz képest.
Benne még volt hit, és a hit festette életszerűvé a szavait; irigyeltem tőle, és gyűlöltem érte, de meg akartam érinteni, őt, a reményt, amely benne lángolt, a reményt, amit vértként viselt, és tőrként használt.
Engem talált el vele.

Nem láttam őt a csata hevében, nem láttam, és nem is kerestem; biztos voltam benne, hogy régen halott. Ahogy a troll áttörte Suhatag védfalát, egyre csak számoltam a lemészárolt tündéket, a meggyilkolt harcosaimat, a népem, a gyermekeim; aztán az apám jutott eszembe, aki látta az arcom sárkánytűzben égni.
Nem volt reményem, és nem volt hitem. Tündék hideg holttestein és sápadtan csillogó páncéljain lépkedtem keresztül, és a szívdobogásom erőtlen, fémes kaparászás volt a bordáim között.
Láttam már ilyet, számtalanszor; a békéért néha harcolni kell, legyen ez bármily elborzasztó paradoxon is – de itt nem volt mivel békét kötni. Nem volt miért. A népem vérével mostam fel az utat Sauron ocsmány seregei előtt.
El akartam tűnni, amilyen gyorsan csak lehet, a helyzet kilátástalan volt, és apám hagyatékát, a királyságot nem akartam kockára tenni egy olyan csata miatt, amit nem az én tisztem megvívni. A sötétséget ötezer tünde harcos nem űzi ki a beteg erdőből, a halottakat pedig nincs ki visszahozza Mandos végtelen csarnokaiból.
- Thelion, hívd vissza a katonáidat! – A kiáltásom a csata zajába veszett, de határozott bólintás érkezett válaszul. A kardom egy ork rémes pofájába siklott, a csont ropogott, a szövet sercegett, fekete vér buggyant a kardom mentén.
Menekülni, menni, menteni ami még maradt – nem volt választásom; megszerezni az ereklyét, a kincset, az egyetlen emléket, ami arról mesél, hogy éreztem valaha, jelentéktelenné vált. Gorthaur bár keletre menekült, az árnyékát itt hagyta, a romlást, a betegséget; beszökött a levelekbe, a talajba, a szívekbe, pánikot és haragot keltett; az én dolgom az uralkodás volt akkor is, és mindig; egy családi ereklye mit számít a birodalmam jövőjével szemben?

Végignéztem, ahogy a tünde sereg megfogyatkozottan és keserű tehetetlenséggel kivonul Suhatag véráztatta romjai közül; a fiam nem volt köztük. Hátat fordítottam nekik; a gyomromat ismerős kétségbeesés szorította görcsbe, jeges rettegés; jeges és fásult. Nem hagyhatom meghalni őt is.

Egy pillanat volt az egész; kard csikordult, és fém csattant, halálhörgés mellettem és a havas szél az arcomba csapott; aztán valaki megragadott az összerogyó testek közül, és ütésre emeltem a karom.
– Felség! – A hang ismerős volt, ismerős és távoli, nehezen fókuszáltam a harctól koszos arcra, ahogy megrökönyödötten leeresztettem a kardot markoló kezem. Sietősen, bátor türelmetlenséggel pillantott hátra; mint aki a számolja a másodperceket, az ellenséges csapat tagjait, a lépéseiket, amíg ideérnek. Egy falmenti beugróba taszított, gyorsan, alázatos céltudatossággal; az egyik keze a kardja markolatán, a másikkal a kabátjába nyúlt. – Ez téged illet.
Az Arkenkő fénylett az ujjai közt; szivárványosan ragyogva, és univerzumok vesztek csillámlásába, ahogy előttem örvénylett. Nem értettem. Nem tartozott nekem hűséggel, ahogy a hobbit sem őelőtte, és most ismét nekem ajánlották.
– A fiad életben van. – Az arca komoly volt, és ismeretlen bizalmat árasztott, olyat, amit nem érdemeltem meg, sem én, sem mások.

Egy pillanatra ismét a saját népe körében láttam; a fáradt, a sugárzó, a vakmerő kifejezést a vonásain, ahogy köszönetet mondott a csekély szükség-segélyért, ahogy meglátta a tünde-szekereket felfutni az ősrégi utcaköveken. A fény a hajára hullott, a szemeire, az arcára; oroszlánszívű jóság áradt belőle, megrettenhetetlen elszántság, és tudtam, hogy már becsületből is az oldalamra áll majd.
Titkon irigyeltem. Irigyeltem őt, a halandót, a gyengét, ki halandóságában mégis sokkal erősebb volt mindannyiunknál. Irigyeltem a tekintélyt, amit kegyetlenség nélkül érdemelt ki, a tiszteletet, ami övezte; irigyeltem a szívét, a hitet benne, az örökké tartó, sosem múló hitet, a kitartást, a bizalmat. Csoda volt nekem, jelenés – akár a Valák kegyelme.

De az érzelmeket sosem tartottam sokra. Vértelen lebegéssé leszel tőle, hisz minden, amit szeretsz, mulandó, és elpusztítható.

Hitetlenül néztem az Arkenkövet a marka szorításában; az áhított hatalmam tartotta a kezében – felajánlotta, a birtokomba helyezte volna, csak a kezem kellett volna kinyújtanom érte, pedig az egész népe életét biztosíthatta volna vele. Király lett volna; jó király. Igazságos és hatalmas, Tóváros sosem látott pompában ragyoghatott volna az uralma alatt, és országának polgárai sosem látott tiszteletben és jólétben élhettek volna; az uralkodó köztük járt volna egyszerű fenségében, és mosolyt varázsolt volna az otthonokba.

Otrombán kovácsolt ork-lándzsa szúrta át a tarkóját; a szájából a mellvértemre fröcskölt a vér, a szemei hatalmasra tágultak; groteszk volt látni a hétköznapi megilletődöttséget, ahogy megértette a testébe fúródó halált. Erőtlenül rángó teste az enyémnek rogyott; kapaszkodott a vállamba. Nem nézett rám. Hörgött, és remegett, a kard fémes csörömpöléssel hullott ki elgyengült kezéből. Térdre ereszkedtem vele, és bár tartottam, lassanként a véráztatta, fagyott földre dőlt.
Utoljára felemelte a kezét; véres volt és sáros – végigsimított az arcomon.
Akkor már nem láttam semmit, és nem hallottam semmit. Elengedtem az oldalát. Porhóba bicsaklott. Szél fújt. Néma ordításra nyíltak az ajkak; emberé, és orké, törpé, és... A tündék nem voltak már sehol, akik mégis; ők vigasztalan sírjukban várták a férgeket.

Az Arkenkő a lábaim mellett csillogott. Felvettem.

Soha többé nem néztem hátra.

A hó elfedett mindent.