Üvegvilág / II. Halál jár a nyomodban

Második fejezet
♬

Fülledt nyári este volt, az ég tiszta, a csillagok fényesen ragyogtak ránk a mélyfekete égboltról, és mi nem törődtünk semmivel. A csillogó Gangnam negyedben, a fényűző gazdagság ölén ringatóztunk, felszabadultan minden láncunk alól, együtt, kizárva minden a mást a mi törhetetlen világunkból. Ott voltunk mindannyian, mint régen, mintha az elmúlt évek szenvedése meg sem történt volna. Felhőtlenül szabadnak éreztük magunkat, hangosak voltunk és vidámak, mint egy csapat gondtalan, nyári szünetét ünneplő középiskolás.
Egymás szavába vágva meséltük a régvolt, gázabbnál is gázabb sztorijainkat, még bénaságban is próbálva túltenni a másikon, közben nem is számolva a kiürített poharakat, döntöttük magunkba a szeszt.
A bal combodon ültem már a második vödör koktélunk óta, te pedig birtoklón karoltad át a derekamat. Semmi sem ronthatta el a kedvem, végtelenül élveztem a felelőtlenséget, amibe nem csak mi ketten, de mind az öten belesüppedtünk.
Az orrod sokadjára csiklandozta végig a nyakamat, a leheleted égette a bőrömet, én pedig már teljesen levetettem minden gátlásomat; hátrafordultam, és mélyen megcsókoltalak.
Azt akartam, hogy lássák. Azt akartam, hogy mindenki lásson minket, mindenkinek el akartam mondani, széjjelkürtölni a világ tetejéről, hogy az enyém vagy, hogy soha nem engedlek el magam mellől. Utasítani akartam világot arra, hogy fogadjanak el, hogy imádjanak; veled, szeretni akartam mindenkit, az érzés miatt, hogy téged szerethetlek. Pecsétet akartam, azt akartam, hogy észrevegye valaki olyan, aki elől normális esetben zárt ajtók mögé rejtőznénk, talán arra vágytam, hogy akár a másnapi újságban jelenjünk meg. Nem számított semmi, nem éreztem veszélyt, nem volt felelősségérzetem egy szál sem.
Mikor kinyitottam a szemeimet, és elváltam tőled, riadt pillantással fürkészted az arcom, mire kacéran felvontam a szemöldököm, és gyalázatos vigyorral fordultam vissza a többiekhez.
Szótlanul meredtek ránk, aztán egyszer csak a hirtelen jött csendben Yoochun őszinte nevetése harsant fel, ahogy fuldokló vihogással küzdve azt mondta;
- Baszki, Yunho, látnod kellett volna az arcod – mindannyiunkból kitört a nevetés, s úgy éreztem soha többé nincsenek korlátok, ami a mi csapatunkat szét tudná választani újra. Mert szentül hittem, hogy onnantól, mi örökre együtt maradunk, mint egy igazi család. Nekem ti voltatok a családom, ahol igazán önmagam lehettem.
Talán egy óra telhetett el, mikor puszit nyomtál a fülem tövébe, és megkértél, hogy engedjelek ki. A mosdóba igyekeztél, de azt mondtad; ne aggódjak, hasznossá teszed magad, és hozol visszafelé még egy kört. Nevetve bólintottam, aztán dülöngélve feltápászkodtam az öledből. Végigsimítottad a hátam, ahogy kibújtál mögülem, az érintésed nyomán végigfutott rajtam a jóleső borzongás. Bugyuta mosollyal az arcomon huppantam vissza a fonott székbe, és sóvárogva néztem a magas, kecses, férfias alakod után, ahogy eltűntél az épület üvegajtajai mögött.

Boldog voltam, annyira, mint még soha, és az érzés; hogy mindennél jobban szeretlek, minden addiginál intenzívebb volt bennem. Részeg voltam, és örültem az életünknek, a szerelmünknek, végre minden jó volt; vigyorogtam, szélesen, felszabadultan. Az volt az első alkalom, hogy a többiek gátlások nélkül kérdezgettek engem a kettőnk kapcsolatáról, én pedig fesztelenül válaszoltam mindenre, nem érdekelve, hogy ki hall minket, és ki nem. Az, hogy szeretlek, mindenkire tartozott.

Aránytalanul sok idő telt el, mióta elmentél, és már éppen utánad indultam volna, hogy megkeresselek, mikor az a kedves mosolyú pincérlány megjelent az asztalunknál egy nagy tálcányi itallal, aki a pultban állt, mikor mi megérkeztünk. Mind barátságos arckifejezéssel néztük rá, és abbahagytuk a beszélgetést, mikor beszélni kezdett.
- A barátotok azt üzeni, siet, de addig se haljatok szomjan, így megrendelte nektek a következő kört – letette elénk az italokat, mi pedig hangos üdvrivalgással fogadtuk a gusztustalanul színes koktélok áradatát. Rögtön magamhoz ragadtam egy szimpatikusan undorító neonkék színűt, de a lány azt javasolta, kezdjek inkább egy másikkal; valami lilás löttyre mutatott, nekem meg olyan mindegy volt; vigyorogva bólintottam, és magam elé húztam a hatalmas, öblös, kelyhet. Az első korty végigégette a torkom, miután hangosan összeütöttük a poharainkat koccintás címén, én pedig elismerő fintorra húztam a számat; ez tényleg jó erős cucc.

Csak percek múlva kezdett el aggasztani, hogy az égő érzés nem hogy enyhült volna, de egyre inkább erősödött. Aztán megjelentél te, és hamis kis fintorral, tettetett sértettséggel a hangodban szóltál ránk;
- Meg se vártatok, rendeltetek nélkülem? Nem szép dolog – ciccegtél, és féloldalas mosollyal ingattad a fejedet, mi négyen pedig döbbenten néztük össze. Nem értettük az egészet. Yoochun megpróbálta neked elhabogni, hogy hát a pincérnő azt mondta, és hogy akkor mégis mi ez, és ki rendelte nekünk, meg amúgy is, de nem hallottam és láttam tisztán; a szívem a fülemben dobolt, rémülten bámultam magam elé. Tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel, gyanús kellett volna legyen az egész. Mit csinálhattál volna, amitől rendelni tudtál, de visszajönni hozzánk nem? Kivel találkoztál volna ott?
Szólni akartam, kétségbeesetten kiáltani, de már nem ment; nem jött ki hang a torkomon, hiába erőlködtem, az égető érzés pedig elviselhetetlenné erősödött bennem.
Ijedten néztél rám, Yoochun pedig még nevetett is; azt hitte, csak szívatlak benneteket. Kétségbeesetten próbáltam mutogatni, és megszólalni egyszerre, aztán heves köhögőroham tört rám. Addigra te mellém guggoltál, felfelé néztél rám, és a hátam simogattad. A szám elé tettem a kezem köhögés közben, és ahogy úgy tűnt nem fuldoklom tovább, elhúztam az arcom elől, és ránéztem. A kezem véres volt, te pedig mozdulni sem tudtál a rémülettől.
- Úristen – suttogtad magad elé, aztán tátott szájjal bámultál rám, majd ahogy észbe kaptál, vadul remegő kezekkel próbáltad előkeresni a telefonod, hogy mentőt hívhass.
Perceken belül mindenkin kitört a pánik; Changmin vízért rohant nekem, Junsu a mentősöket hívogatta, hogy hol vannak már, Yoochun és te pedig engem támogattatok ki az épület elé. Már szédültem, és úgy éreztem nem kapok levegőt. Halvány hangfoszlányként jutott csak el hozzám a kiabálásotok, az egész világ összemosódott előttem, ahogy a vállam szorítottad, és megráztál, hogy térjek magamhoz. A gyomrom, a nyelőcsövem; mindenem égett, lángoltam belülről. Előre görnyedtem, ahogy újabb megállíthatatlan köhögőroham tört rám, a véremet csak elmosódott pacaként érzékeltem a járdaköveken.
Talán a válladra hajtottam a fejem, talán hozzád bújtam; nem tudom, érzéketlen lettem a külvilágra, csak az illatodat éreztem az orromban.

Nem volt bennem átmenet; nem tudtam, hogy hogy kerültem a mentőbe, csak fehér ruhás szellemalakokat láttam magam körül, és a te neved akartam kiáltani, a kezeimmel téged kerestelek. Szorítást éreztem a vállaimon és a kezemen, aztán hideg pántokat a bőrömbe vésődni; talán leszíjaztak. Oldalra fordítottam a fejem, és éreztem a meleg, sűrű vért a számban; láttam, ahogy aztán sötét foltként beteríti a látóteremet. Éreztem még a szorításod, a kezed szorítását az enyémen; a bőröd érintését bárhol, bármikor, millió közül is felismerném.. Aztán elsötétült a világ.

Rengetegszer próbáltak újraéleszteni a kórházban, még órákkal azután is, hogy bevittek oda. A hideg, ezüst műtőasztalon feküdtem; és küzdöttek az életemért. Szomorúan néztem a jelentet, csalódottan véve tudomásul, hogy hiába próbálkoztam én is, már nem tudok újra eggyé lenni a saját testemmel. Azon gondolkoztam, hogy hogyan akadályozhatnám meg, hogy az orvos közölje veled; meghaltam. Hogy már nem tudtak megmenteni.
Jobban szerettem volna, ha valaki más mondja el neked; valaki olyan, aki közel áll hozzánk; mondjuk Yoochun. De természetesen te voltál az első, aki odarohant a doktoroz, hogy megkérdezze, jobban vagyok-e már.

Nem akartam látni az arcodat, mikor megtudod.
„Megmérgezték. Nem tudtuk megmenteni. A rendőrség kivizsgálja az ügyet, kézre kerítik a tettest.” Mégis, ott álltam veled szemben, és lebilincselt az a fájdalom, amit a szemeidben láttam. Szinte lehelted; az nem lehet.
- Őszinte részvétem – mondta halkan az orvos, aztán csendesen magatokra hagyott titeket. Yoochun néma sírásba torzult arccal próbálta megtartani a te súlyodat is a magáé mellett; de te összecsuklottál és zokogni kezdtél. Junsu a hevesen rázkódó Changmin tartotta a karjaiban, és könnyáztatta arccal próbálta fenntartani az erő látszatát, de ő sem bírta sokáig.
Gyűlöltem magamat, amiért nem tudtam tovább küzdeni, és fájdalmat kellett okoznom nektek.
Letérdeltem melléd, halántékon csókoltalak. Suttogtam a füledbe; állj fel, minden rendben lesz, ne sírj.
Senkivel nem beszéltél, az orvoson kívül, tőle is csak azt kérdezted meg, hogy láthatnál-e még egyszer, utoljára. Láthattál, hiába próbáltam kapaszkodni a karodba, és visszahúzni téged. Átnyúltam rajtad. Nem volt többé jogom beleszólni ebbe a fizikai életbe. Feladtam, gyenge voltam, nem bírtam tovább, így viselnem kell a következményeit.

Erősen markoltad a kilincset, mielőtt benyitottál. Nem voltak már sem csövek, sem a pittyegő gépek mellettem, csak a fém asztal verte vissza a hideg kórházi lámpák fényét.
A szádra szorítottad a kezeidet, és lenyelted a feltörő rémületed hangjait. Lassan sétáltál, mintha órák teltek volna el a lépéseid között; pedig már nem érzékeltem az időt. Eléd álltam. Halkan kértelek, hogy ne menj oda, ne nézz meg, az már nem én vagyok. Nem számított.
Odaértél, és leültél. Remegő kezeddel végigsimítottad az arcomat. Becsuktad a szemeid, és mély levegőt vettél, aztán kifújtad. Újra felpillantottál rám. Mintha hallottam volna a gondolataidat; nyisd ki a szemeidet, Jaejoong. Maradj, Jaejoong.

Próbáltam. Nem ment. A testemben akartam lenni, és visszanézni rád. Elmosolyodni. Elmondani, hogy mennyire szeretlek, de már nem voltam rá képes. Mintha évszázadok szomorúsága gyűlt volna fel benned.

A saját testem mellé ültem az ágyra, és végignéztem magamon. Rosszul voltam attól, hogy ezt a márványfehér, kékülő szájú hullát hagytam hátra neked, cserébe a törődésért, a szeretetért, az összes boldogságomért, amit csak benned találtam meg. Könyörögtem. Szüntelenül. Hagyj itt, menj el, felejtsd el ezt az egészet, mintha soha nem lettem volna.
Persze tudtam, hogy lehetetlen. Hogy neked sokkal jobban fáj, hogy te még igazán érzel. Én csak a fásult bánatot, a belém égett szerelmet irántad éreztem. Azt kívántam, bár soha ne szerettél volna, akkor most nem okoznék neked fájdalmat.

Megcsókoltál. Meredten bámultam rád. Végigsimítottad a karomat, aztán megszorítottad a jéghideg kezemet. Az arcomról az összes vért letörölték, mielőtt beengedtek volna ide, de a kezemet elfelejtették. Undorító volt a rászáradt vér vöröse a tenyeremen és az ujjaimon, de téged nem érdekelt. Csak szorítottad, órákon keresztül. Apró vörös foltokat hagytak a nadrágodon a kezemről lecsorgott könnyeid. Nem néztél oda. Zokogtál. Attól féltem, el fogsz ájulni; gyenge voltál és lázas. Nem tudtam, honnan tudom. Csak tudtam, és féltettelek. Meg akartalak óvni.

Azt mondják, a lelkek sokszor mások miatt nem tudják elhagyni a földi világot; mert nem engedik el őket, vagy elintézetlen dolguk maradt itt.
Éreztem; tudtam, hogy elmehetnék. Az út innen, mintha belém lett volna kódolva. Csak meg kellett volna fordulnom. De azt hiszem, itt én voltam az, aki nem tudott elengedni téged. Veled akartam maradni, és vigyázni rád. De aztán csak még több bajt okoztam...

Órák múltán ment be utánad Changmin, és vele együtt a többiek is. Egy ideig csak csendesen sírva álltak a hideg fémágy mellett. Yoochun melletted szobrozott, és simogatta a hátadat. Hálás voltam neki, talán még rá is mosolyogtam; pont előttem állt meg. Abban reménykedtem, hogy ő majd érzékelni fog; nem tudom, hogy miért, de bíztam benne.
Természetesen nem így történt.

Changmin zavarodott volt, és végtelenül reményvesztett; sosem gondoltam bele, hogy ennyire szerethettek. Sosem gondolkodtam el azon, hogy mi lesz, ha egyikünk meghal; miért is gondoltam volna rá?

Felnevetett. Hisztérikus volt, és remegett. „Hallott”- ezt kántálta, még rád is kiabált, hogy engedd el a kezemet, már réges-régen meghaltam, egy hullát szorongatsz. Durva volt, és nyers – fájtak neked a szavai, görcsösen szorítottad a füleidre a kezeidet, hogy ne kelljen többször hallanod, én mégis abban reménykedtem, hogy ez meggyőz; hogy felállsz, és elmész innen. Hogy magad mögött hagysz ezen a tüntetően hideg ezüstszínű műtőasztalon, hiszen a lelkem úgyis veled távozik. De te maradtál, csak Changmint vitték ki a többiek.

Az orvos megrettent, mikor még reggel is ott talált; az éjszaka folyamán rengeteg ápolónővel kiabáltál, akik megkértek, hogy most már menj el. Azt mondtad, nem hagyhatsz magamra, hogy nem teheted, hogy nem engedheted el a kezem, mert egyszer megígérted, hogy mindig mellettem leszel.
Biztonságiak vittek ki onnan. Te vergődtél, és kiáltoztál; Nem vihetnek el, nem szakíthatnak el tőlem. A hatalmas kórházi hallban a régi menedzserünk állt az ajtónál; a kocsi már itt volt érted. Szomorú volt, és osztozott a fájdalmadban; megértette az őrjöngésedet.
Beletörődötten hagytad hogy éllettelen bábúként húzzanak maguk után, és beültessenek a hátsó ülésre. Yoochun ott várt, és átölelt, ahogy beszálltál. A nyakába hajtottad a fejedet, és újra sírni kezdtél; kapaszkodtál belé. Szeretettel simította a hajadat, vigasztalást és törődést próbálva nyújtani neked. Nem számított , hogy ki mit gondol, és én újra hálás voltam neki ezért.

Én melletted ültem, és némán könnyeztem. A tudat, hogy már csak kísértet vagyok, önmagam szelleme; egyáltalán nem döbbentett és rázott meg. Viszont az, hogy a világ legcsodálatosabb embere miattam vesztette el örökre a boldogságát, több volt, mint megrázó.
Üres szemekkel meredtem a kézzelfogható bánatra, ami megtöltötte a teret.

Nem az elmebeteg, aki megmérgezett, a gyilkos. Ő az életemet oltotta ki, de én lettem mindkettőnk borzasztó tragédiájának sötét halál-árnya.

Én vagyok a gyilkosod.