[ testedet testemből ]

/Zene/
Yunho/Changmin >HoMin< (TVXQ)
hát ez elég durva lesz.


Semmit nem kívántam még jobban, mint téged, Yunho. Semmire nem vágytam még úgy, mint arra, hogy felfedezzelek téged. Felfedezni, megérinteni, megízlelni, kitapintani, mindent akartam belőled. Látni a ragyogó, mélyvörös, vad húsod, ahogy körülöleli a vázad. Az izmaidat, az erős, szálas, finom izmaid, ahogy a csontjaidra tapad, mint féltő kar, mint puha pólya, hogy összetartson.
Vágytam a bőröd érintésére, azt képzeltem, hogy hideg. A testhőd sokkal alacsonyabb, mint a normális. Ezt gondoltam. Hogy az ujjaid érintése nyomán megfagy a húsom. Vöröskék fagyási sérüléseket hagysz a bőrömön.

Erre gondoltam akkor is, mikor a tested önkívületben vonaglott, ahogy táncoltál a derengő félhomályban. Kimerült voltál. És fáradt. És gyönyörű.
Lüktető, életteli, vörös húsmassza. Alabástrom. És karmazsin.
Már attól kemény voltam, hogy néztelek.
Rég nem érdekelt olyasmi, mint szégyenérzet. Vagy munka. Vagy tagadás. Csak te léteztél, csak te. Egy csoda, egy kísérlet, egy embertelen, gyönyörű szörnyeteg.

Belefeledkeztem. Beléd feledkeztem. Az arcodon az az elbűvölő mosoly csak egy csodálatos véset. A keresztem lettél.
Sosem hittem a hamis mosolyodnak. A bájos mosolyodnak.
A kíntól édes gyönyör finom és csodaszép grimaszába torzult arcod láttam magam előtt.

Mikor rólad kérdeztek, legszívesebben ezt mondtam volna.
Csonka lélek egy vergődő testben, egy hűvöshúsú hullában.
Én tudtam ki vagy. Mindig tudtam. Tudtam ki vagyok. Tudtam, mire van szükséged, sokkal jobban, mint te tudhattad bármikor.
Jaejoongnak fogalma sem volt arról, mire van szükséged. Fogalmad sem volt arról, hogy ő semmit sem ér. Üres, csak egy gyönyörű porcelánhéj – ő semmi. Te és én – mi; tökéletesek vagyunk.

Ki akartalak fordítani magadból. Felvágni, a koponyádtól kezdve, végig a gerinced vonalán, a jobb, és aztán a bal lábadon; felhasítani a bőröd, precízen metszve, aztán a húst, az izmokat, a csontodig, és kifordítani. Látni akartam a lelked, a szíved, a vergődő sasmadarat a bordáid szorító vasketrecében. Kívül akartam helyezni, ezt mind távol tőled, hogy már csak te maradj, hogy a kezeim igazán megérinthessenek téged.

Sosem tudtam szabadulni ettől. Sosem voltam őrült. Vágytam rád.

*
Minden tökéletes volt; éreztem, hogy ez most az a pillanat. Hogy ez az egyetlen esély, az egyetlen bűnös és gyönyörű lehetőség, amit kapok, amikor bevégezhetem a sorsunkat, amit érdemlünk. Ami a miénk. A kiteljesedés, az öröm; az egyetlen.

Fulladozva csókoltalak; beléd haraptam, és önkívületben nyeltem az apró vörös cseppeket az ajkadról. Ismerős íze volt, ismerős, édes, fojtogató, hazatérés-íze, te pedig meghajlottál a vágyam alatt.
Hátra löktelek, a hátad az előszoba sötétbarna falának ütközött; a lábaid közé szorítottam a térdem, és te felnyögtél a karjaim között.
Soha nem tudta senki, hogy mire van szükséged.
A nyakkendődhöz kaptam, le akartam venni; aztán megszorítottam, és csak szorítottam a nyakad körül. Nyüszítettél, a hajamba kaptál, végigkarmoltad a hátam; nem értél a kezemhez. Bele akartál fulladni. Tudtad, hogy nem tenném meg. Levettem rólad, és a földre dobtam a zakód mellé.
Az ujjaim a hajadban, szorítottam, ahogy hátrafeszítettem a fejedet, és magammal hurcoltalak. Szorítottam a tested a sajátomhoz, ahogy letérdeltem veled a hatalmas, puha, fekete szőnyegre.
Esdeklően néztél fel rám.
Letéptem az inged.
A kulcscsontodba haraptam, te pedig felkiáltottál. Fájt. Tudtam, hogy fájt.
Neked úgy volt szükséged a fájdalomra, ahogy nekem a fájdalom minden egyes gyönyörködtető és kéjes rezdülésére a testeden. A fájdalmad lélegeztem.
Könyörögtél a tekinteteddel, hogy érintselek meg. Érintselek meg végre igazán. Előrelökted a csípőd, de én fáradhatatlanul visszaszegeztem a padlóra. Őszinte, rajongó csodálattal figyeltem a véraláfutásokat a szorításom nyomán a medencecsontodon. A csuklódon. A nyakadon.
Megvesztem tőled.

Tudtam, hogy képes lennél elmenni már attól is, ha újra a combodba kapok a körmeimmel. Önkívületben nyögtél az érzéstől, ahogy a kőkemény farkam a te meztelen vágyadnak feszült a nadrágom vékony anyagán keresztül. Önelégült, kifacsart vigyorba torzult az arcom.
A kezedbe adtam. Gyengéd voltál, de erőteljes; hátravetett fejjel, összeszorított szemekkel masszíroztál, és alig tudtam visszatartani magam, hogy a kezeidbe élvezzek, ahogy magam előtt láttam az inakat a karodban, az ujjaidban, az apró csontokat és porcokat, a kifinomult, precíz mozdulataidat irányító apró kis ingereket. Elképzeltem, hogy nincsen bőr a csodás kezeden, amivel kényeztetsz, és hangosan felnyögtem.
Lassan vettem elő a zsebemből, észrevétlenül, de remegő kezekkel. A tenyerembe zártam, megtámaszkodtam feletted négykézláb. Kicsúsztam a kezeidből.
Gyönyörű, csillogó, örvénylő barna szemekkel néztél fel rám. Megcsókoltalak. Lassan, szenvedélyesen, vágyakozva, a szívem már akkor a fülemben vert vad ritmust. Magam körül akartalak érezni. Téged akartalak. A nyers valód. Vörös. Karmazsin hanyatlás.
- Harapj meg – lehelted, én pedig elmosolyodtam. Megleptél; tudtam hogy vágysz rá, de nem hittem, hogy kimondod.
Végigsimítottam az arcod. Körberajzoltam az ajkaid. Elképzeltem, hogy kékek. Hogy a bőröd halottfehér. Felsóhajtottam. Megfogtad a kezem, és a szádba vetted az ujjaimat. A mutatót, és a középsőt. Éreztem a forró, érdes, sikamlós nyelved, ahogy végigsúrolják az ujjaim. Hátrahajtott fejjel próbáltam kontrollálni a légzésem.
A nyakadba hajtottam a fejem. Ízleltem a bőröd, a nyelvemmel követtem az ütőered vonalát, aztán lágyan a fogaim közé csíptem a bőröd. Erősen összezártam az állkapcsom, te pedig megvonaglottál alattam és újra felkiáltottál.
Kihúztam az ujjaimat az ajkaid közül.
Nem bírtam tovább. A véred, a sűrű, a sűrű feketésvörös véred részeggé tett, megbabonázott, és nem várhattam tovább.

Kínlódva kerestél kapaszkodót a testemen, ahogy hirtelen beléd löktem magam. Összeszorítottad a szemeid, a mellbimbóid körül felállt az a néhány, kósza piheszőrszál, és libabőrös lettél.
A vörös, vérző foltot figyeltem a nyakadon, aztán újra a kezembe vettem a szőnyegre ejtett csodát. Ez a mi megváltásunk.
Óvatosan nyitottam ki a kezemben a fehérarany, kicsi, kecses zsebkést, és végighúztam a csípődön. A szemeid tágra nyíltak, és rémület vegyült a tekinteted fátyolos csillogásába. Végigsimítottam a vékony vonalon, amiből csendesen bukkant elő a vér. Elkentem.
- Te meg mit... - kérdezted volna, de a szádra szorítottam a sajátomat, és a nyakadhoz a pengét. Hűvös volt, és te megborzongtál.
- Szükségünk van rá – suttogtam a szádba, és beléd fojtottam mindent, amit valaha is kérdezni akartál. Megvágtam a kulcscsontod. Felkiáltottál, én pedig megbabonázva bámultam az előbukkanó véred. Löktem egyet rajtad.

*

Vér. Rengeteg vér. Csupasz, vérmocskos csontok a mellkasodban, csókolom a szádat, te pedig sírsz, de nem könyörögsz. Az arcodról könnyek és vér kettőse csorog a szőnyegre, hogy az megadóan elnyelje minden nyomát. Nem kérlelsz. Mert élvezed. Mert ezt akarod. Kemény vagy. Lüktetsz.
A szíved, ahogy a farkad a tenyeremben. A másik kezemben a kés; mélyebbre vágok.
Fáj neked. Szörnyű kín, és te szenvedsz.

Soha nem voltál még ilyen gyönyörű.

Érzem a tüdőd a tenyerem alatt, zokogsz, de nem kiabálsz, minden erőddel mélyebbre rántasz magadba.
Eltörtem a bordáid. Elájultál a fájdalomtól.
Az élvezeted a kezemen, a véredbe keveredik.
Még egy vágás. Csak egy újabb.

Látom a szívedet.
A szíved még ver.
A húsod körülzárja az ujjaimat, a kézfejemet, és én megérintem a szíved. A markomba zárom. A kezemben lüktet. Forró, és nyirkos, és élő, csodálatos.
A szíved a markomba zárva, ahogy elér az orgazmus.

*

Órák óta halott vagy.
Halott, és gyönyörű.
Szöul beragyog a hatalmas üvegablakokon.
A testünk a te véredben úszik.
A szőnyeg ragad a sűrű mocsoktól.
Észvesztett gyönyörünk csodálatos bizonyítéka.

Melletted ülök, és a kezemben tartom a halott szíved. Pár órája a kezemben dobogott. Érzem a lüktetést a bőrömön.
Az arcomhoz emelem, és hozzátapasztom az ajkaim.
A szívedet csókolom.
A szíved az enyém.

Az enyém.

Az enyém.