Üvegvilág / III. Bűnödnek titka mérgez

Halálangyal

Sokan úgy gondolnak az életre, mint fogságra; egy olyan lélek fogságára, ami a halál beteljesüléséért született erre a világra. Halálmenet, gyásztúra – ennyi az élet, kétségbeesett vergődés, hogy ne fúljunk bele az egyre lefelé húzó örvénybe, hogy felkeltsük a halál nemakarásának látszatát, hogy újabb nemzedéknyi Földgyilkost neveljünk fel, hogy még több szomorúságot szüljünk erre a világra, végül anélkül múljunk el, hogy bármit hozzátettünk volna az élet megállíthatatlan körforgásához.

Én sosem láttam így az életet. Az életemet. Az életünket.
Számomra az élet utazás volt. Repülés, kifeszített szárnyakkal, alámerülés a lelkünk bugyraiba, könyörtelen hegymászás a céljaink felé, vad zuhanás, ahogy egymásért kész voltunk mindent eldobni.
Boldognak láttam az életet, habár későn tanultam meg becsülni, amim van. Engedetlen voltam és sokszor elégedetlen, de a lelkem mindig új holnapért kiáltott; sosem féltem változni és változtatni. Az újszerűség varázsa áthatotta a napjaimat, még ha egy százezredik, a közönség számára fenntartott mosoly vésetével átvészelt napról is volt szó. A világ nekem mindig tudott újat mutatni.

Nem voltam jó ember. Önző voltam és gőgös, s négyőjük kivételével képes lettem volna bárkin – habár csak- átlépni azért, hogy előrébb jussak. Nem volt választásom, magamnak tartoztam elszámolással; ha nem ezt az életet választottam volna, nem csak miattad bánnám az elmúlásomat. Beteljesítettem a sorsom, és a kijelölt utam jártam, elégtételt véve azokon, akik nem hittek bennem.

Rengetegszer nevettem arcába kacéran a halálnak; kihalt, néptelen utcákat róttam felhúzott orral, tüntetően mutatva, hogy egyedül is meg tudom védeni magam, utcai verekedésekbe keveredtem, vad bulik afterpartiját töltöttem a detoxikáló fehér ágyain. Kocsikat törtem össze – magamat sohasem. Drogoztam.
Kivívtam magamnak Isten haragját, de mindig okosabbnak hittem magam, és sosem hagyott el az élésvágy.
Azt gondoltam, a kiadó bőven megbüntet a kihágásaimért, s sosem fizetek majd értük máshogyan.

Élni akartam, hisz végigharcoltam az életet; enyém volt a főnyeremény, szelíden tartott a karjaiban, s végzetesen körém szőtte lényének mézédes hálóját. A világ boldog moraja körbeölelte az egybeforrt alakunk, elismerő szavakat rebegve önfeledt szerelmünk füleibe. Egy szívünk volt, és egy szívünk lesz mindig; senkinek nem volt joga kitépni mindkettőnkből az élet dobbanásait.

A halál túl gyorsan jött értem; mások százszor és ezerszer hívják ajkukra a halál fagyos csókját, én sosem tettem. Mégis, hamarabb követelte magának a szívem utolsó dobbanását, mint a legtöbbekét, s nem hagyott nekem időt a búcsúzásra. Türelmetlenül ragadott magához, precíz bérgyilkosként, akinek markát más mit sem értő kezei szorítottak a torkomra.

Rendelkeztek felettem.

És ezt sohasem bocsáthatom meg.

Érzem anyagtalan arcom megfeszült rángását, ahogy eláraszt a düh boldogságunk végítéletét lejátszva magamban, miközben végighordozom a tekintetem meztelen alakodon.
Te még mindig tökéletes vagy.
A lány előtted térdel; szép és fiatal – de űzött, és kétszáz élet nyomorúsága nehezedik a vállaira. Felnéz a szemeidbe, és te is látod benne a halál rettenetes árnyékát; a lány sötétséget vonszol a nyomában. Arra gondolsz, hogy talán megmenthetnéd – hogy talán megmenthetnéd, hogy jóvá tedd a bűnöd. A bűnöd, hogy engem nem tudtál.
Nem te tehetsz róla.
Megsimítod a festett szőke hajat, ahogy magába fogad, és pillanatnyi örömöt kutatsz a hideg barna szemekben. Fémet látsz, és leláncolt ajtók mögött megbúvó, rettenetes valóságot.
Rám gondolsz. Sírni szeretnél. Az én melegbarna szemeimet akarod látni az övéi jeges csillogása helyett. Arra gondolsz milyen engem csókolni, mikor az ő ajkát érinted.

Azt gondoltam az első hetekben, mikor követtelek, hogy féltékenységet fogok érezni, mikor megteszed. Mikor mást csókolsz elveszetten, mikor mást ölelsz magadhoz.
Nem érzek a szomorúságon kívül semmit. Szeretném, ha neked jó lenne, sőt azt kívánom találd meg valakiben újra azt, amit keresel. Hogy valakit ajándékozz meg az őszinte mosolyoddal, hogy adj egy darabot a halott szívünkből, s fokozatosan egyre többet, hogy újra dobogásra bírhassa az, akit te érdemesnek találtál. Hogy megint napot láss az égen, ne csak a fény szúró pászmáit. Hogy habfelhőket kutass a mennybolton, ne szürke gomolyokat kívánj a vakító kékségre.

De te csak engem keresel, én pedig egy másik dimenzió falai között rekedtem, ahonnan nem tudom kinyújtani a kezem érted.

Mögéd állok, és végigsimítom a gerinced vonalát. Csókot nyomok a hajadba, aztán hátrálok pár lépést.
Visszajövök.

*

Sosem váltam még el tőled ezidáig, de mindig tudatában voltam annak, hogy megtehetném. Most biztonságban tudlak, most időt kell hagynom arra, hogy egyedül légy. Ismerem azt a lányt, elég volt pár pillanat az elméje sűrű masszájában ahhoz, hogy tudjam; ő vigyázni fog rád a pár órában amíg egymásban keresitek a vigaszt egy olyan fájdalomra, amit valójában soha nem enyhíthet senki ezen a világon többé. Ő megérti az űzöttséged. Ő tudja milyen életet színlelni.

Az a lány is színlel már csak, aki az enyészet markába helyezte a testemet. Te biztos nem emlékszel már rá, ahogy én sem emlékeztem.
Visszautasítottad őt, pedig ő szeretett – ez a gondolat mérgezte a napjait évek óta, s ez az egyetlen mondat visszhangzott a fejében, mikor megfenyegette a pincérlányt, hogy tegye az italba a mérget, aki most tizenöt évet ül börtönben helyette előre kitervelt gyilkosság vádjával a nyakában. Senki nem próbálta az ellenkezőjét bizonyítani. Bűnöst kellett találniuk, és a tett volt bűnös, nem a szándék.
Az italomban a könnye is vegyült a méreggel. Talán az az egy csepp őszinte megbánás tart most itt, hogy beteljesíthessem a megérdemelt végzetet számára is.

*

Az olcsó, koszos, külvárosi lakás rozsdás vaskorlátokkal körülzárt erkélyén állok, és a poros, esőverte, rosszul záródó ablakon bámulok befelé.
Az egyetlen alak, a bent sínylődő huszonéves lány, aki a heroin rettegéssel teli mámorában keres kapaszkodót egy olyan zuhanásban, aminek – számára – csak a halál veheti végét. Bal kezének körmei a kopott, szálkás parkettát kaparják, ő pedig elkeseredett, remegő mozdulatokkal tesz kísérletet a saját karja elszorítására, hogy újabb adag mérget juttasson a szervezetébe.

A titka a méreg, a titok, amivel más karjába égetett jelet, amiért más bűnhődik bűzlő börtönketrecek fénytelen falai között, nem a tudatmódosító vegyszer, amit lehetetlen mennyiségben pumpál a véráramába. Ő  az, akinek saját vértől mocskos lelkiismeretével kell elszámolnia. Akkor az én halálköhögésem zene volt füleinek, de azóta is heroingőzös rémképeiben kísért, mint a halál egyre közelgő ígérete, és ó, alig kell már csak várnia! A drog kábulatában lecsap rá, mint sötét, vérmes keselyű, és nem menekülhet a karmaim közül.

Mindezidáig békés halálangyalnak gondoltam magamat ebben a világban, most viszont elemi düh lesz úrrá rajtam, olyan, amilyet talán még akkor sem éreztem, mikor még az átlagember képességei számára is felfogható jelenség voltam. Dühös vagyok, dühös, és erős. Ritkán érzékelem a külvilág alapvető változásait magam körül, sosem figyelek erre, nem is érdekel, most viszont nem kerüli el a figyelmemet a hang, amit az összekoccanó, mocskos poharak adnak ki a dohányzóasztalon, ahogy elmegyek mellettük. A külvilág vett észre engem, és nem fordítva.
Egy mozdulattal előtte termek, és ellököm a kezét, amivel a tűt tartja, és erősen szorítom a csuklóját. Megrémül, de tapasztalt hallucinációk terén; nem veszti el az eszét, pedig úgy tetszik, egyenesen a szemembe néz. A tekintetét megmérgezi a hirtelen jött, elemi pánik, amint a pupillája összehúzódik, és befókuszál.

A drog nem akadályoz meg abban, hogy a lelkéhez szóljak; hogy bizonyossá tegyem számára, hogy tényleg itt vagyok, és ebben a pillanatban, ahogy velőtrázó sikoly hagyja el repedezett, vérző ajkait, bizonyosodom meg abban, hogy valóbán lát engem. Kegyetlen, vésett félmosolyra húzom az ajkaim, és közelebb hajolok.
- Beszélgessünk – közlöm ridegen, s a hideg, feltűnően tiszta és éles hang a saját számból, még engem is meglep.
Szabadulni próbál, kapálózik, és dobálja magát, de egy olyan erővel szemben, amivé én lettem, nincsen esélye. A bal csuklójánál fogva rántom fel; nincs kétségem afelől, hogy a fájdalom szinte elviselhetetlen, amit az elfertőződött szúrásnyomok okoznak a mozdulatom hatására.
Elég csak ránéznem a konyhában álló, egyetlen, korhadozó faszékre, és az csikordulva húzódik ki előttem. A lányt ellentmondást nem tűrve vágom le a székbe, de lényegében felesleges az erőfitogtatás; a sokk teljesen eluralkodott a testén, amit a – vélt – jelenlétem okoz.
Felülök az asztalra, s egy kézmozdulattal sötétté teszem az addig is elég gyéren megvilágított ócska konyhát.

Érezd a rettegést, amit én éreztem, ahogy a rémület jeges íriszeivel bámult a szemembe, ahogy kétségbeesetten próbáltam megragadni egy biztos pontot az elmosódó világban. Ahogy minden erőmmel a pánik, a halálfélelemem ellen küzdöttem, ahogy élni akartam, és megbánni mindent.
- Neked nem adatik meg ez a lehetőség – intézem hozzá szavaimat, mire remegése rázkódássá válik, és az eszetlen kiáltozása zokogásba fullad. Tudom, hogy hallotta az előzőeket, tudom, hisz neki szántam mindent; nem kell ahhoz kimondjam, hogy az elméjében minden egyes szavam végítéletként visszhangozzon.
- Te meghaltál – bömböli, ahogy levegőért kapkod két heves zokogóroham között, és elfehéredő ujjakkal szorítja az öreg szék korhadó háttámlájának egyik rúdját, és felhúzza a térdeit.
- Meg – bólintok „elismerő” fintorral az arcomon – Hibátlan terv volt. Valóban megöltél.
- Nem! - vágja rá állati hangon sikoltva – Nem! Nem én tettem! Te meghaltál! Nem én öltelek meg!
- Játsszunk így – súgom felé a sötétségben, aztán kitörnek az ablakok. A kezeit a füleire szorítja, és keservesen zokog.
- Menj el! Tűnj el, te nem létezel! - kiabálja cél nélkül a sötétbe, én pedig az asztalról leszállva elé sétálok és, kényszerítem, hogy rám nézzen.
- Nem? - vonom fel a szemöldökömet, aztán az egyetlen konyhaszekrény összes tartalma ijesztő hangzavarral csapódik a padlónak. A lány felpattan, és botladozva rohan el a fürdőszobáig, ahol aztán magára csapja az ajtót. Retteg, és újra megfogadja, hogy soha többé nem lövi be magát.
Már nem is lesz rá alkalma.

A mosdókagylónak támaszkodom; a kezeim remegnek a dühtől, de keresztbe fonom őket magam előtt. A fürdőszobaajtó málladozó festéke a körmei alá fúródik, ahogy zokogva lecsúszik annak mentén.
- Nem a drogtól van, Hyeri – szólalok meg újra, mire felpattan, és kétségbeesetten kezdi rángatni az ajtót – Bezártam.
- Engedj el! - kiáltja felém, aztán újra a lötyögő kilincset cibálja – Te nem is létezel!
- Gondolom tudod, hogy meg fogsz halni – közlöm rezzenéstelen arccal, mire, ha lehet még elvakultabban próbál szabadulni a fullasztóvá vált helyiségből. A csuklóján máris fekete és kék fagyási sérülésekként ékeskedik a szorításom nyoma.
- Engedj el! - próbálkozik még utoljára, aztán erőtlenül, rázkódva és zokogva borul a lábaim elé – Sajnálom! Sajnálom, annyira sajnálom! Nem akartalak megölni, nem megölni akartalak! - kiáltozza, ahogy a saját hajába markol – Te meghaltál... El kell engedned! - kezd rá megint. Én pedig egy pillanat törtrésze alatt rántom újra talpra.
- Őt ölted meg, nem engem – bámulok a szemeibe, mire újra teljes önkívületben kezd segítségért sivalkodni.
Az egész testét behálózza a félelem, a torkára szorítja végtelen hatalmú markait, s percek alatt az őrület határára sodorja ezt az emberi roncsot.
Szánalmas és hányingerkeltő látványt nyújt a mosdatlanságával, duzzadt, vörös szemeivel és a gennyedző, egyre liluló elfertőződött sebeivel. A hangja pedig pengeként szakít a dobhártyámba.
Hirtelen mozdulattal vágom neki a tükörnek, ami rögtön összetörik a háta mögött, a mosdókagylóba bevágja a fejét, és félájultan zuhan a fürdőszoba piszkos fehér járólapjára. A bőre felhasadt a koponyáján; azonnal ömleni kezd belőle a vér. Egy tükörszilánkot a kezembe véve térdelek elé és a torkánál fogva kényszerítem, hogy nézzen rám egyre ködösülő tekintetével.
- Amit velem tettél; nem velem tetted. Azt ölted meg vele akit tőlem akartál megszabadítani. Nem én lettem egy lélektelen bábu, hanem ő; elvetted a boldogságát, elvettél mindent, mert ő tudna élni nélkülem, ha akarna; de nem akar. Engem megöltél. Gyilkos vagy; nem az én gyilkosom, hanem Yunho és most már önmagad gyilkosa. A lelked sosem szabadul – sziszegem a fogaim között, s mint egy kígyó méregfogával, úgy szakítom fel a bőrt a nyakán, ahogy a húsába vágom a az ezüstös üvegdarabot.
Halálhörög és vért köhög fel, fuldoklik és szenved; tudatában vagyok a kínnak, amit átél.

Hiába keres kapaszkodót a fizikai létben, ugyanúgy nem fog már találni, ahogy én sem találhattam azon az éjszakán. Az időd a végét járja, Hyeri, és nincs esélyed a megváltásra. Űzött leszel, a bűneid nem bocsátatnak meg, s örökké ezen világ kirekesztettjeként fogsz bolyongani ebben a siralomvölgyben, amit saját lelkednek állítottál törhetetlen ketrecként. Kárhozott lettél, s magadnak hoztad el a szenvedésekkel teli öröklétet, én pedig beteljesítettem esztelen halálkívánságodat, amit magadra hívtál utolsó lélegzetemmel.

Csendes megnyugvásban nézem, ahogy gyötrelmesen vonaglik, ahogy a szilánk mellett bugyborékolva tör fel a vére újra és újra, elégtételt véve a saját halálomon, amivel egy egész világot rombolt le.