and i'm bleeding out for you //

Hobbit fandom, enyhe incest (Legolas/Thranduil)

az elejét elbénáztam. eddig még lusta voltam átírni

Az első emléke róla csodálatos. Tökéletes világának alapjait építette az első emlékre az édesapjáról.
Kicsi volt még, alig egy méter magas, nevetgélve futkosott a fényes aranypáncélú őrök között, ahogy az előtte lobogó aranyvörös hajat követte. Tavasz volt, a délutáni nap sugarai narancssárga árnyékokat vetettek a csarnokban, és ő kacagva futott a trónterem üde virágillatába.
Tauriel csengő gyermekhangja elhalkult a fülében, ahogy felpislogott trónra, és bizsergető, jóleső melegség futott szét a tagjaiban, mikor jégkék szemek tekintettek le rá onnan, melyek akár az övéi is lehettek volna, és a kis Legolas életében először csodálkozott rájuk.
Aztán alaposan szemügyre vette az erős, magas arccsontokat, az áll íves vonalát, és a hegyes, gőgös orrot. A szép ívű szájat, amely mindig meleg mosolyra húzódott, ha apja rá tekintett. Pontosan megvizsgálta a hosszú, selyemfényű tejfölszőke hajat, amely mindig hibátlan egyenes tincsekben omlott a mellkasára, és terítette be a vállát. Felidézte milyen sima a tapintása, mikor apja felkapja, ő pedig átöleli rövidke karjaival a nyakát. Tudta, milyen illata van, mert ilyenkor mindig a puha hajzuhatagba fúrta az arcát. Aztán arra gondolt, hogy a tavaszi virágokat szereti a koronáján leginkább; örülne, ha mindig tavasz lenne. Az mindig megnyugtatná; a királyhoz a tavasz illik leginkább.
Megnézte magának a széles, erős vállakat, a hosszú, vékony ujjú kezeket, melyeket felékszerezve lógatott a karfáról, és a karcsú lábakat, amiket hanyag eleganciával vetett át egymáson.
Persze akkor még nem ismert ilyen szavakat. Akkor még nem tudta a kellemes borzongást fogalommá sűríteni: azóta már tudja, hogy a szerető biztonság érzete ölelte körbe, mindig, mikor az apja a közelében volt.
Lenyűgözte a csend fensége, a tekintély, a hatalom, ami ott lengett a Király körül, és önző kis boldogság telepedett a szívébe, hogy a lágy mosolyok csak őt illetik.
Akkor, azon a narancsfényű délutánon határozottan kijelentette saját magának, hogy egy királynak pont ilyennek kell lennie, s elhatározta, hogy egyszer majd ő is olyan lesz, mint az édesapja.
Attól kezdve, Tauriel évtizedekig minden nap meghallgatta az idő teltével szent jelenéssé magasztosuló emléket.

Emlékszik, mikor kis suhancként, vadonatúj íjával és nyilaival állt legeslegelőször a fára rajzolt színes körök előtt. Emlészik a bátorításra, a kedves, biztató szavakra, az erős kezekre a karján, amik segítettek megtalálni a helyes pózt. Akkor, azt az elsőt elhibázta, de a támogató atyai kezeket érzi a sajátján azóta is, valahányszor felhúzza halálosztó ezüst nyilait. Emlékszik a büszke fényre a kék szemekben, mikor először talált tökéletesen célba. Ő lett a legtehetségesebb íjász az erdei birodalomban, és az apja úgy mosolygott rá, mintha előre tudta volna.
Rengeteg időnek kellett eltelnie, hogy megértse; az apja csak hitt benne annyira, hogy tudja.

Emlékszik az aggodalommal vegyes büszkeségre, a király hangjában, mikor elsőként indult portyázni az éjszakai erdőbe, hogy távol tartsák a betolakodókat. Majdnem felnőtt  volt már, fiatal, de majdnem felnőtt, magas, és szálas, szőke haja akár az apjáé, izgult, és tele volt energiával, alig várta már, hogy túlessen a búcsúzkodáson, és mehessen végre. Fél lábbal már kint volt a kapun, mikor az apja átölelte, és csókot nyomott a homlokára, mint évszázadokkal azelőtt, mikor még kicsi volt. Arra gondolt, hogy kellemetlenek kellene már éreznie, de ő leginkább szükségesnek érezte.
Látta a karmazsinvörös köpenyt a karcsú, magas alak körül libbenni, ahogy még utoljára visszanézett a hídról, és felszabadultan rámosolygott a válla fölött.

Sosem kérdezte mi történt az anyjával. Sosem kérdezte, hogyan halt meg, hogyan, és mikor, mert nem érezte helyénvalónak. Az anya képe védőangyalként létezett elméjében, amely mindig átöleli, vigyáz rá, és selymes fényburokkal vonja körbe; és így tűnt normálisnak. Apa minden volt, amire csak szüksége lehetett.
Éppen ezért, a mellkasát hideg vaspántként szorította a kétségbeesett mondat apja szájából, mikor bejelentette, hogy a Gyűrű Szövetségének szentségében fogja védelmezni a gyűrűhordozó félszerzetet, Mordorba vezető, hosszú, sötétséggel szegélyezett útja során.
- Édesanyád is azt mondta, ne aggódjak. Hogy tudja mire vállalkozik, hogy nem lesz hosszú, aztán visszatér majd. Hogy ő is kiveszi a részét a harcból, és ó, mennyire dicsőséges volt és bátor! - A kék szemek szürkévé fagytak az éles villanásban, aztán elfordította a fejét. - És ezeket halottam tőle utoljára.
Nem tudta, mit tegyen, a levegő elfogyott, ő pedig csak kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Azt akarta mondani, hogy marad, hogy nem megy sehová, hogy ma is, és azután is és azután is, minden nap, hajnalig ül majd a trónja mellett, hogy együtt hallgatják a csendet, és dúdolják ősi szertartások dalainak dallamát, ahogy mindig.
De tudta, hogy nem lesz így. Hogy ha meg is ígérné, tolvajként lopózna ki az éj leple alatt, hogy beváltsa szövetségesként tett esküjét, de a hazugság sosem tűnt járható útnak apjával szemben.
Sokáig nézte a merev arcot, a fénytelen szemeket, és akkor először, és utoljára látta esendőnek a mindig büszke fejedelmet. Az első és utolsó alkalom volt, mikor félelmet, és végtelen magányt látott a megereszkedett vállak ívében, az előrehajló hattyúnyak csigolyáiban, a bizonytalanul félrebillentett fejben.
Akkor az tűnt helyesnek; közelebb lépett, puhán, lágyan, kedvesen ölelte át az ősöreget, a fáradtat, simogatta a haját, kedves emlékeket suttogott a fülébe, és csókot lehelt a feje búbjára.

Sosem kellett volna elengednie. Soha.
Még utána kaphatott volna, mikor vontatott mozdulatokkal hátat fordított, és elindult vörös uszályával a csarnokok süvítő csendje és vakító sötétsége felé.
Még utána szólhatott volna. Ott volt a nyelvén a két szó, mégsem volt képes kimondani. Túl végleges lett volna. Búcsúnak hangzott volna. Balvégzetű jóslatnak.

Gi melin, Ada.

Tudta, hogy hazatér. Mikor hazatér, tavasz lesz, és a szőke hajban erdei virágok szirmai tarkállanak majd.

Gi melin, Ada. 
Most visszatértével vérvörös fojtja meg a virágok színeit.
Most hiába zokogja a kegyetlen csöndbe, hiába, itt térdelve aranypáncélú őrök holttestei fölött, olyan tündék mind, akiket jól ismert, körös-körül, hidegek, és meredt üvegszemükkel bámulnak rá, vádlón, gyászosan, dühös bosszúvággyal, bénító félelemmel, vagy utolsó büszke, belenyugvó elégedettségükkel, ő pedig remegő kezeit szorítja a fejére, és össze-összecsukló térdekkel kúszik arrébb, hullák szürkülő kezein átlépve. Mintha a bokája után kapnának.

Fuldokolva, hüppögve és rettegve bukdácsol fel a rövid lépcsősoron, szemeit az éppolyan kék szemekre függesztve, tagadva a tudatot, tagadva a gyászt, a tragédiát, tagadva a vadvörös vágást a karcsú nyakon, az alabástrom bőrön, a nehéz, bordó vért, ami az ezüst anyagba ivódott, ami a király egymásra dobott lábai körül gyűlik, ami vékony erecskékben áztatja végig a lépcsőfokokat. A kezeire bámul, a kezeire, amelyekkel a Király vérében tenyerelt, az arcához szorítja őket, és remegve keresi benne az ismerős vanília és orchideaillatot, keresve a melegséget, a biztonságot, a szeretetet, és rázkódva borul a Tündék halott Királya elé.
Az arcát a földre omló vörös atlaszselyem köpenybe fúrja, de már nincs otthon-melege, fejedelem-fensége, csak némán issza fel gyötrelmes könnyeit.

Nehéz, ólomsúlyú mozdulatokkal emelkedik térdre újra, végigsimítva a halottfehér kézfejen, embertelen hangon esküdve bosszút, zokogva, és ordítva, vérmocskos kezeit az angyalszőke hajba fúrva, ahogy remegve visszailleszti hervadó virágokkal tűzdelt koronáját a holt király fejére, hogy aztán öntudatlanság és gyász megszentelt, őrületet ígérő békéjében vonja magához a hideg, halott testet, nyakához vonva a büszke arcot, elrejtve sebét mindenki elől, ahogy azt mindig akarta. Simogatja a sima hajat, gyászos vérkönnyeit sírja a tincsek közé, kétségbeesetten szorítva magához a keskeny derekat, és soha ki nem mondott szavakat suttog süket füleibe.
Gi melin.
Gi melin, Ada.

Megcsókolja a hűvös homlokot, aztán az arcát. Ajkait szorítja a Király halott szájára, keresve bennük a kedves, becéző szavakat, a finom, puha, szeretetteljes mosolyokat.
Itt akar meghalni. Itt, a király trónján, a birodalmában, a holtak királyságában, itt, ahová tartozik, vele, akihez tartozik; a király és fia. Hogy hagyhatná ott egyedül? Megint?
Itt akar meghalni. Meg akar halni.
Homlokát a másikénak támasztja. Belefúrja tekintetét a holt kékségbe.
Itt akar meghalni. Meg akar halni. Így akar meghalni.

 Gi melin, Ada.

Nem mozdul többé.

Gi melin.

Nem szól többé.

Le melin, melda tár

Nem lélegzik.

Le melin shen.